Spacegoat: Superstition (2016)

A Közel-Kelethez hasonlóan Mexikó is különleges, pezsgő zenei színtér: a különböző kultúrák találkozási pontja, észak és dél, a latin temperamentum és az angolszász technika olvasztótégelye. Az utóbbi hónapokban több, innen származó, izgalmas muzsikát játszó csapatot is bemutattunk: a Vinnum Sabbathi-t, a Yaotl Mictlan-t, valamint a Tulkas-t, és most itt egy újabb kellemes zenei csemege, amelynek – pszichedelikusnak szánt, kissé idétlenül hangzó – neve Spacegoat, azaz Űrkecske.

A zenekart 2010-ben, Monterrey városában alapították a Ríos testvérek, az énekes Gina és a gitáros Miguel, valamint Rigo Vigil és Rey Fraga dobos. Rá két évre jelentették meg első hanghordozójukat, az együttes nevével azonos című EP-t, amit tavalyelőtt bemutatkozó nagylemezük, az e cikk tárgyát is képező Superstition követett.

Ha megpróbáljuk megtalálni az albumon hallható dalok közös nevezőjét, azt mondhatjuk, hogy az Űrkecskék alapvetően klasszikus rockzenét játszanak, amelyre különösen két előadó, a korai Black Sabbath és Janis Joplin volt nagy hatással. A „pszichedelikus heavy/doom metal” besorolás sem indokolatlan velük kapcsolatban, bár egyes szerzeményeikben, különösen a dallamok terén némi grunge-os íz is érezhető.

A muzsika meghatározó eleme Gina Ríos énekhangja, amely sokban (mindenekelőtt erejét tekintve) hasonlít a nagy előd, Joplin orgánumához, ám annál kevésbé karcos, tisztább csengésű. Ha esetleg itt-ott túl lágynak is tűnne az anyag, ha másért nem, e vokális produkció miatt érdemes végighallgatni a lemezt.

A doom-os, stoner-es súlyosságot a Doomensional, az As We Land, a Purple Sand és az Erase the Sun című nóták, illetve azok egyes részei képviselik. Gina-nak talán az As We Land-ben hasít a legjobban a hangja, amely lassú, kissé vontatott tempójú szerzemény, „alapzajába” időnként jól kotnyeleskedik bele a gitár. A Purple Sand és az Erase the Sun (amelynek instrumentális, utazós középrésze is figyelemre méltó) mellett a gyors Transmuta-t sorolom még legnagyobb kedvenceim közé.

Gina spanyolul énekel, egy keményebb, rockos Shakira jut róla eszembe, illetve ilyennek képzelném a spanyol Héroes del Silencio-t, ha ott is énekesnő állna a mikrofon mögött. A lemez másik (második) leggyorsabb dala a Sacred Mountain; mondanám, hogy szintén az erősebb szerzemények közé tartozik, de az az igazság, hogy az anyagnak nem igazán van gyenge pillanata.

Az album lírai daloknak sincs híján. Műfajilag talán a címadó tétel lóg le leginkább a korongról, ugyanakkor szép és jó szám, amely a grunge-alternatív vonalon mozog. Az Astra az album legjoplinosabb nótája, amelynek alapvetően blues-os hangvétele a megfelelő dramaturgiai pillanatban egy kissé bedurvul. A The Wooden Path akusztikus gitáros kezdéséről a Jethro Tull jutott eszembe, később pedig a Heart és a Pearl Jam szelleme lebegett a hangfalak fölött. A bő 52 perces szeánszot a szintén érzelmes Sleeping Hours zárja, amelynek utolsó harmadában a muzsikusok a keményebb húrokat is kezelésbe veszik, a végén pedig Miguel egy kis wah-wah pedálozással búcsúzik a hallgatótól.

A Superstition egy műfajilag sokszínű (útkereső?), hangulatát és hangzását tekintve azonban nagyon is egységes anyag. Mintha rajta keresztül egy szólista szeretné bemutatni a különböző arcait. Ha pontoznám, 4,5-nél biztos nem adnék kevesebbet rá. Azon ritka anyagok egyike, amelyeket a feleségemnek is megmutattam, azonban kíváncsi lennék a csajos metált kedvelő olvasóink és kollégáim véleményére is.

A cikk szerzője: Coly859 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*