Az ember hajlamos a harmadik világbeli zenekarokat némi elnézéssel kezelni: szegények, el vannak szigetelve a műfaj főáramától, nem megfelelőek a technikai körülmények, esetleg még cenzúra is van, ami megnehezíti, hogy arról énekeljenek, úgy öltözködjenek, ott koncertezzenek, amiről, ahogy, ahol szeretnének.
Néhány esetben ez talán még így is van, de tényleg csak a legistenhátamögöttibb helyeken. Az internet csápjai ma már szinte mindenhová elérnek, és idővel zenélni is meg lehet tanulni; a kérdés inkább csak az, milyen muzsikákat hallgatnak, kiket tekintenek példaképnek az adott országban élő, pályakezdő zenészek, fejben mennyire vannak lemaradva az aktuális irányzatokhoz képest.
Botswana – Afrikán belül – alapvetően ideális hely egy heavy metal zenekar számára. Demokratikus állam, ahol a zenészek elmondása szerint a hatalom és a lakosság túlnyomó része is elfogadó a műfajjal szemben. Ráadásul az ország Dél-Afrika közvetlen szomszédja, amely tudvalevőleg a metal zene (egyik) központja a forró kontinensen.
Ilyen háttér előtt alakult meg 2006-ban a botswanai fővárosban, Gaborone-ban a háromtagú Skinflint, akik a rájuk ragasztott címke szerint afrikai metalt játszanak. Mielőtt bárki szeme felcsillanna, a csapat albumain nem hallunk törzsi dobokat vagy kórusokat, a dalokat nem lengi be a dzsungel- vagy szavanna-fíling, még csak egzotikus hangszereket sem igazán használnak. A tradíciók ápolása mindenekelőtt a helyi mesék és mondák megéneklését jelenti.
Az együttest ma is az a három ember alkotja, aki a kezdetekkor, vagyis a gitáros-énekes Giuseppe Sbrana, a bőgős Kebonye Nkoloso és a dobos Alessandra Sbrana. Az indulást követő évben az ütős hölgy távozott a csapatból, a helyére Mothusi Mahuri került; vele készült a zenekar első két albuma (Massive Destruction – 2009, Iklwa – 2010) és a 2011-es Gauna EP. Sandra a rá következő esztendőben visszatért, és az azóta megjelent anyagokon már az ő játéka hallható.
(Giuseppe és Sandra egyébként unokatesók: szüleik, akik sejthetően olasz bevándorlók, Botswana első rockcsapatában, a Nosey Road-ban játszottak. S hogy mennyire kicsi az egyébként óriási Afrika metal színtere: Sandra készítette az általam nemrégiben bemutatott, ugandai Vale of Amonition egyik albumának borítóját.)
A triónak a 2013-as, Dipoko című nagylemez megjelenését követően volt először alkalma eljutni Európába, ahol egy kisebb svédországi turnét bonyolítottak le (a csapat lemezeit kontinensünkön a német Pure Steel Records terjeszti). Tavaly viszont már Tarja Turunen csapatának előzenekaraként volt lehetőségük fellépni Hollandiában, Németországban, Svájcban és Luxemburgban.
S hogy a zenéről is beszéljünk, a logikus összehasonlítási alap a dél-afrikai Tribe After Tribe lehetne, már csak a hasonló felállás és a földrajziság okán is. Ám e helyett – ha máshol nem is, az Iklwa albumon mindenképpen – az Iron Maiden hatása érhető a leginkább tetten, elsősorban a basszusgitár hangsúlyos jelenléte miatt, de sokszor a hathúros hangszer is úgy szól, mint a Vasszűz gitárjai.
Az első egy-két hallgatás során úgy éreztem, hiányzik a zenekar egy része (legalábbis egy második gitáros), azért nem tud úgy megdörrenni a Skinflint muzsikája, ahogy azt itt, az Egyenlítőtől északra megszokhattuk. Aztán ráéreztem a trió-felállás kínálta élvezetekre: hogy nem olvadnak össze, hanem szépen elkülönülnek egymástól, s ezért tisztán követhetők az egyes szólamok.
A csapat öt nagylemeze közül a középső hármat tettem magamévá, közülük a már említett Iklwa a leginkább „afrikai”, a 2015-ös Nyemba pedig a legerősebb és legjobban szóló anyag.
Mivel az Iklwa-val ismertem meg az együttest, ez épült belém a leginkább, és ez is a kedvencem tőlük. A szöveges intróban egy történet hangzik el angolul, vicces afrikai akcentussal. Az ezt követő Iron Pierced King tempója Manowar-os, a szólórészben tetszik a sírós gitárhang. Hasonlóan jól sikerült a Mbube the Great is, ezt követően viszont sajnos egy kicsit elhalványul az album; nem rossz, amit hallunk, de a többi nóta már nem nő fel az első két szerzemény színvonalához.
Ami viszont még ezekhez hasonlóan üt, az a bónuszként rögzített Army of the Dead, illetve az ugyancsak ráadásként, koncertváltozatban elhangzó Gauna. Előbbi ismét csak egy misztikus történet, az elején finom afrikai dobokkal, majd némi punkos ritmussal és hangulattal, utóbbiban pedig talán a Skinflint legpörgősebb tempóit halljuk. Ahogy az album jó néhány szerzeményében, ezekben is több téma váltja egymást, nem kis mértékben növelve az anyag élvezeti értékét.
A Dipoko albumon a Blood Ox Ritual elején hallható dobokban értem tetten a csapat afrikaiságát, a Nyembán viszont a blues-osan induló The Wizard and His Hound-ra kaptam fel a fejem. A tavalyelőtti Chief of the Ghosts-ról mindössze két számba füleltem bele: jól szólnak, ám nem tettek annyira kíváncsivá, hogy a lemez többi részét is meghallgassam.
Úgyhogy, akit érdekel a Skinflint afrikai ízekkel diszkréten fűszerezett, és itt-ott Maiden-hatásokkal operáló muzsikája, az Iklwa albummal kezdje és a Nyemba-val folytassa az ismerkedést!
Leave a Reply