Scorpions: Tokyo Tapes (1978)

A ’70-es évek második felében számos nagy (vagy később naggyá váló) rockzenekar döntött úgy, hogy egy koncertlemez kiadásával összegzi, tetőzi be addigi pályafutását. A sort 1976-ban a Led Zeppelin és a Rush kezdte The Song Remains the Same, illetve All the World’s a Stage albumával, egy évvel később a Rainbow (On Stage) és a Kiss (Alive II) folytatta, majd 1978-ban megszületett a Thin Lizzy Live and Dangerous, az AC/DC If You Want Blood You’ve Got It és a Scorpions Tokyo Tapes című örökbecsűje, a következő esztendőben pedig az UFO Strangers in the Night-jának és a Judas Priest Unleashed in the East-jének örülhettek a rajongók. Mára valamennyi korong óriási klasszikussá vált.

Az akkori felvételek helyszíneként különösen népszerűnek számított Japán, ahol egyes nyugati csapatok óriási rajongótábort tudhattak magukénak. (Gondoljunk vissza, a kezdet kezdetén a Quiet Riot és a Symphony X karrierje is a Felkelő Nap Országában kapott lendületet.) Így aztán a Scorpions és a Judas Priest élő albuma mellett például a Deep Purple 1972-es Made in Japan-ja vagy a Michael Schenker Group egy évtizeddel későbbi One Night at Budokan-ja is a zenekarok távol-keleti koncertélményeinek állított emléket.

A Scorpions 1978 tavaszán öt stúdióalbummal a háta mögött, legfrissebb lemezét, a Taken by Force-t népszerűsítendő indult turnéra, Európa mellett az ázsiai szigetországban is. A felállást tekintve rövid, ám éppen ezért annál különlegesebb időszak volt ez a csapat életében: a Taken by Force és a Tokyo Tapes az a két anyag, amelyen egyszerre hallható az együttesbe 1977-ben érkezett dobos, Herman Rarebell és az onnan 1978-ban távozó gitáros, Uli Roth játéka. A többiek – Klaus Meine énekes, Rudolf Schenker és a bőgős Francis Buchholz – stabil tagjai voltak a bandának (a basszusgitáros 1992-ben intett búcsút társainak, Meine és Schenker neve viszont máig egyet jelent a Scorpions-szal).

A zenekar megérkezik Tokióba

A bandán belül és a közönség soraiban is érdekes helyzetet eredményezhetett, hogy Roth távozását már 1977 decemberében, a Taken by Force album megjelenését követően bejelentették, így a japán koncertek közönsége is tisztában lehetett azzal, hogy utoljára látja így együtt a zenekart. Ezzel együtt a szólógitáros rendesen odatette magát, Meine mellett egyértelműen a másik főszereplője volt a buliknak.

A dupla album az együttes 1978. április 24-én és 27-én, a tokiói Nakano Sun Plazában adott koncertjeinek legjobb pillanatait örökítette meg. Uli Roth így emlékszik ezekre a fellépésekre: „Három koncertet adtunk Tokióban, amelyek közül messze az első volt a legjobb, azt azonban sajnos nem rögzítettük. Szerencsére a második sem volt olyan rossz, így a lemezen ennek és részben a harmadik estének a programja hallható.”

Lendületesen indul a lemez az All Night Long-gal és a Pictured Life-fal. A Backstage Queen-nél vettem először észre, hogy milyen szépen, jól hallhatóan szól egymás mellett a két gitár, ami egyébként a számok nagy részére igaz. A Polar Nights egy kissé megtöri ezt az ívet (nem véletlenül ezt a nótát hagyták le az egylemezes CD-kiadásokról, hogy felférjen a korongra az anyag): nem olyan jó nóta, mint a többi, hosszú is, majdnem hét perces, ráadásul Roth énekel benne, ezáltal egy kicsit idegen is a hangzása a többi szerzeményhez képest.

Az anyag első csúcspontja az In Trance: fantasztikus hangulatú nóta, igazi varázslat, mestermű. Az önmaguk számra magasra tett lécet Meine-ék az ezt követő We’ll Burn the Sky-jal sem verik le. (Érdekesség, hogy a dal szövegét Jimi Hendrix egykori barátnője, Roth majdani felesége, az egykori német műkorcsolyázónő, későbbi festőművész Monika Dannemann írta.) A Suspender Love nem tartozik a kiemelkedő számok közé, de jó ritmusa van, amit a közönség lelkesen tapsol együtt Rarebell dobjaival.

Schenker-ék a csapat valamennyi addig megjelent lemezéről emeltek be dalokat a programba. A kissé kakukktojásnak számító debütalbumot egyedül az In Search of the Peace of Mind képviseli, pontosabban annak háromperces lírai része, ami viszont nagyon passzol a ’78-as Scorpions zenei világába. Ezt kötik össze a Fly to the Rainbow-val, amelyben ismét csak Roth áll a mikrofon mögé. A nóta zeneileg az est második csúcspontja: óriási a lágy, sírós gitárhangokkal operáló középrész, a visszaépítkezésnél a basszus is jól hallatszik, a végén pedig a hathúros hangszer repülőhangokat imitál, majd e kissé elvont szóló egy Jimi Hendrix-féle gitárorgiába fullad.

Meine, Roth, Rarebell, Schenker és Buchholz a japán fővárosban

(Jól látható, hogy a zenekar nem fukarkodik a hosszabb lélegzetvételű számokkal: a We’ll Burn the Sky több mint nyolc perces, a Fly to the Rainbow csaknem tíz, a dobszólóval kibővített Top of the Bill pedig kis híján hét.)

A második korong elejétől aztán felpörög a tempó, és ezzel párhuzamosan teljessé válik a nézőtéri extázis. Herman Rarebell már a He’s a Woman, She’s a Man-ben bemelegít hamarosan sorra kerülő szólójára, amelyben viszont a kétlábdobos részek egy kissé koordinálatlanok. „Are you ready?” – kérdezi Meine a közönségtől a Speedy’s Coming előtt, és igen, a japán rajongók készen állnak. Ahogy az előtte és az utána elhangzó szám, ez a dal is egy jó kis riffel indít. A Top of the Bill után elhangzó rock and roll-alapvetéseket, a Hound Dog-ot és a Long Tall Sally-t egy kicsit feleslegesnek, oda nem illőnek érzem; a csapat dicséretére legyen mondva, hogy ezek is nagyon Scorpions-osan szólnak, és igazi rocknótaként pörögnek, de azért ezek mégsem ők.

Eddig tartott a főműsor, amelyet követően a zenekar egy méregerő blokkal tér vissza. A Steamrock Fever refrénjének igazi örömzene-hangulata van, a Dark Lady-t pedig ismét Roth énekli; utóbbiban nagyon tetszik a refrént követő, hol emelkedő, hol ereszkedő gitár-dallammenet. Aztán jön a harmadik csúcspont, egy japán népdal, a Kōjō no Tsuki (Hold a romos vár fölött), amelyet Meine – a közönség tapsától kísérve – gyönyörűen énekel. A második versszakot már a nézők kórusa hozza, majd jön az elégikus gitárszóló (most is borzongok, amikor hallgatom), a végén pedig az ovációtól „felrobban” az aréna.

A műsort a Robot Man zárja: nem ez a Scorpions legjobb dala, de kellően lendületes befejezés. A középrésze viszont, ahogy „lemerül a gépember”, tényleg szórakoztató, játékos, az ezt követő újbóli begyorsulás pedig tényleg mindent visz. A szám végét eléggé elhúzzák, az ilyenkor szokásos „Zugabe! Zugabe!” kórusra már nem is marad (játék)idő.

Meine tisztán, a koncert nagy részében erőteljesen énekel. Egyedül a He’s a Woman, She’s a Man verzéit érzem egy kicsit erőtlennek, de a refrénben már újra süvölt a hangja. Az album pedig egyetlen nagy gitárorgia: nagyon jól szólnak, szinte hasítanak a hathúrosok. Roth ízesen, lélekkel, de viszonylag lassan játszik, Schenker pedig alázatosan rakja alá a dalok vázát jelentő riffeket.

A lemez “eredeti” (japán) borítója

Buchholz-ék a Tokyo Tapes-en helyet kapott szerzemények mellett három olyan dalt is játszottak a turnén, amelyek nem kerültek fel a Tokyo Tapes-re, más kiadványokon viszont meghallgathatók. E felvételek minősége elmarad a dupla albumétól, így ezek a nóták leginkább egy zajos, ám bensőséges klubbuli hangulatát idézik. A Catch Your Train refrénjét Meine az eredetihez képest egy kicsit megváltoztatott dallammal énekli. A nótát a nagojai koncerten végig a közönség tapsa kíséri (a tokióin nem).

A japán nemzeti himnuszt, a Kimi ga yo-t Roth játssza el egy szál gitárral, ami így messze nem olyan emlékezetes tétel, mint a másik egzotikum, a Kōjō no Tsuki. A gitáros és Meine által közösen énekelt Hell Cat-et eléggé elnyújtják, a tokiói koncerten nyolc és fél, a nagojain kilenc és fél percesre, többek között egy elég agyas, lépegető-billegő-hintázó gitárszólóval és utóbbi bulin Jimi Hendrix Third Stone from the Sun című dalának motívumával.

A lemez elsőként Japánban jelent meg, 1978 augusztusában, borítóján egy dombornyomásos skorpióval, amely egy rózsán látható. Az a koncertfotó, amit mi is ismerünk, az album 1978 végén napvilágot látott európai kiadását díszíti.

Ezt követően új korszak kezdődött a csapat életében. Előbb egy lemez erejéig visszatért a „tékozló fiú”, Michael Schenker (Lovedrive – 1979), majd Matthias Jabs csatlakozásával kialakult az a kemény mag (Meine és a két gitáros), amely mindmáig meghatározza a Scorpions zenéjét és arculatát. Az Animal Magnetism albummal a csapat belépett a ’80-as évekbe, és egyúttal elindította legsikeresebb korszakát, amelynek megkoronázása ismét csak egy dupla koncertanyag, az 1985-ös World Wide Live lett.

Mindkét élő album óriási, zeneileg nehezen tudnék választani közülük, ám érzelmi okokból egyértelműen a Tokyo Tapes áll hozzám közelebb. Emlékszem, annak idején Göczey Zsuzsa adta le szombati, Lemezbörze helyett című műsorában. A szüleimmel nem sok súrlódásom volt amiatt, hogy milyen zenét hallgatok, ám az kiváltotta a faterom rosszallását, amikor otthagytam a családi ebédet, hogy e lemez felvétele közben megfordítsam a 2×30 perces kazettát. Különös, egy másik világot idéző hangulata van a Tokyo Tapes-nek, számomra mindig ünnep (volt) a hallgatása.

A cikk szerzője: Coly 923 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*