Vannak lemezek, amelyekhez való viszonyunkat nagyban befolyásolhatja valamilyen személyes élmény. Például hogy ezek voltak azok, amelyeken keresztül megszerettünk egy stílust vagy egy zenekart, esetleg egy bizonyos személyhez, helyhez vagy életkori szakaszunkhoz kötődnek. Emiatt közelebb állnak hozzánk, mint másokhoz, jobban tetszenek annál, mint amennyire tartalmuk, minőségük alapján az indokolt lenne.
Valahogy így vagyok a szóban forgó koronggal is. Akárcsak a Tokyo Tapes koncertalbumot, ezt is a rádióból, talán Göczey Zsuzsa szombati műsorából (Lemezbörze helyett) vettem fel. Mindez még 1984-85 táján történhetett; a Scorpions anyagai közül nagyjából egyszerre találtak rám ezek, illetve a Blackout és a Love at First Sting albumok, így az MTK pályán 1986-ban megrendezett koncertre már a csapat nagy rajongójaként mentem.
Egy rövid ideig azon is gondolkodtam, hogy vajon a Házi kedvencek rovatban emlékezzem-e meg erről az alkotásról, ám végül letettem róla, mert bár kedves a szívemnek, kedvencemnek nem nevezném; számos olyan Scorpions-lemez van, amelyet elé helyeznék a rangsorban. A csapat pályafutását nagyjából a ’80-as évek közepéig követtem megkülönböztetett figyelemmel, így csak óvatosan jelentem ki, hogy a Lonesome Crow a német zenekar egyik leggyengébb albuma – legalábbis pályafutásuk első két évtizedéből.
Akkor mégis miért írok róla? Mert egy igazi kakukktojás, kuriózum, talán a legkevésbé Scorpions-os anyag, amelyet hallgatva az ember sokkal inkább asszociálhat valamelyik kortárs progresszív rock zenekarra. Kifejezetten ebből az alkalomból meghallgattam a csapat következő lemezét, az 1974-es Fly to the Rainbow-t is, hogy kiderüljön: milyen széles a szakadék a két anyag között. Nos, a Fly… már tipikus ’70-es évekbeli Scorpions, a Lonesome Crow viszont nagyon nem az. Előbbitől már összefüggő ív vezet az In Trance-en, a Virgin Killer-en és a Taken by Force-on át a Tokyo Tapes-ig (amiről megjelenésének 30 éves jubileuma apropóján hamarosan szintén megemlékezem), a bemutatkozó album viszont egy sziget, egyetlen rövid fejezet a zenekar történetében.
A Scorpions pályafutásának ezt az időszakát korábban már két cikkben is körüljártam (a Schenker fivérekről itt, másik három muzsikusról pedig itt írtam), úgyhogy most csak röviden idézném fel a bemutatkozó nagylemez megjelenése előtti és utáni éveket. A csapatot még 1964-ben (más források szerint 1965-ben) alapította a ritmusgitáros Rudolf Schenker. Kezdetben beatzenét játszottak, s csupán 1970-ben, Klaus Meine énekes és Rudi öccse, az ugyancsak gitáros Michael csatlakozását követően szigorítottak a hangzásukon. A frissen érkező muzsikusok már addig is együtt játszottak egy Copernicus nevű csapatban, így nem kellett sok idő az összecsiszolódáshoz.
A debütalbumot az említetteken kívül Lothar Heimberg basszusgitáros és Wolfgang Dziony dobos jegyezte. Ne felejtsük el megjegyezni, Michael Schenker a felvételek idején mindössze 16 éves volt; ehhez képest mekkora gitártémák hallhatók az albumon!
„A Lonesome Crow-t egy fiatal, tehetséges zenészekből álló csapat hozta össze, amelyik még javában kereste a saját hangját, próbálta kialakítani a maga stílusát – nyilatkozta a korai időkről Klaus Meine. – Az In Search of the Peace of Mind egy ballada volt, a címadó tétel egy pszichedelikus nóta, az I’m Goin’ Mad pedig egy rockosabb szerzemény, amelyben Michael Schenker nagyszerű szólókat játszott. Akkor még fogalmunk sem volt arról, merre vezet majd tovább az utunk. A következő albumra érkezett meg Uli Roth a maga Hendrix-es hatásaival, mi, Rudolf-fal pedig egy stabil dalszerző párossá váltunk. Később, Matthias Jabs csatlakozásával találtunk rá a mostani stílusunkra, amelyet az erőteljes balladák mellett a gyors riffek és a nagy ívű dallamok jellemeznek.”
Utóbbiakból azonban a bemutatkozó korongon még nem sokat hallhattunk. Az anyag színvonala – a mai fül számára – meglehetősen hullámzó, ütős és halványabb témák egyformán hallhatók rajta. Nem véletlen, hogy az idő gyakorlatilag valamennyi nótát kirostálta a Scorpions koncertrepertoárjából. A csapat első korszakát összegző Tokyo Tapes-en is csupán az In Search of the Peace of Mind egy részlete kapott helyet, és ’70-es évekbeli fellépéseik alkalmával állítólag az I’m Goin’ Mad-et játszották még.
Utóbbi gyakorlatilag egy instrumentális szerzemény, a lemez talán legjobbja, szöveges betéttel és kórussal, érdekes hangszerekkel és hangzásokkal. Az It All Depends-ben már-már dzsesszes basszus-szólógitár hangfonatot, mellette pedig cin-hangsúlyos dobmunkát hallunk. Akárcsak az előző nótában, itt is markáns az ütőhangszer jelenléte, mellé riffel-zsizseg a gitár.
A Leave Me lírai nótának indul, aztán ez a dal is felpörög. Az itt és a többi szerzeményben is hallható magas hangfekvésű vokálok miatt nem indokolatlan a Uriah Heep-pel való párhuzam; sokszor a korai Deep Purple-lel érzek rokonságot, és a progresszív rockot játszó, ugyancsak német Eloy-jal való összehasonlítás sem nélkülöz minden alapot (talán nem véletlen, hogy a Scorpions következő dobosa, Jürgen Rosenthal 1975-ben éppen az utóbb említett csapatba igazolt át).
Az In Search of the Peace of Mind-ból a Tokyo Tapes-en csak a főtémát halljuk, holott ennél jóval összetettebb a dal: lendületes riffel nyit, az érzelmes, lassú témát pedig egy újabb lírai rész követi. Az Inheritance is visszafogottan indul; ahogy erre a nótára, úgy az egész anyagra igaz, hogy nagyon szépen, külön szólnak a hangszerek, ami ez esetben erény, így ugyanis jól nyomon követhető az egyes muzsikusok teljesítménye.
Az Action is dzsesszes alapokra építkezik, a címadó nóta viszont a maga 13 és fél percével minden eddiginél több színt vonultat fel. Hosszú, elszállós alkotás, ismét csak lírai kezdéssel, ami már-már a The Doors-ot idézi. Az erős basszus-szólamot követően rátalálnak egy nagyon jó, lüktető riffre, amelyet akár a dal főtémájának is nevezhetünk. Zajok, zörejek úsznak be a képbe; egy kietlen pusztaság, az űr hangjai ezek, majd ismét dzsesszes basszusszóló következik. Egy később bekapcsolódott Scorpions-rajongó ezekről a témákról szerintem rá sem ismerne a csapatra.
Ami ebben a dalban a legkevésbé tolerálható, az Meine-nek a lassú dobolásra ráénekelt, egyszemélyes, időnként fülsértő vokálja. Na, ez az igazán elborult zene, ezek a Scorpions-életmű talán legextrémebb pillanatai. Az énekes magánszáma után újabb dzsesszes rész következik, majd visszatérnek a már említett, középtempós riffhez.
Mondhatnám, hogy a lemez az ifjabb Schenker jutalomjátéka, de ugyanúgy a ritmusszekcióé is. Később már soha nem szól így a basszus, mint itt. És soha nem voltak ilyen hangsúlyosak a kórusok, amelyekben – a kreditek tanúsága szerint – valamennyi zenész részt vett.
Az album megjelenését követően a csapat a brit UFO előzenekaraként turnézott. A koncertsorozat vége felé Phil Mogg-ék felajánlották Michael-nek, hogy legyen a gitárosuk, és az ifjabb Schenker élt is a lehetőséggel. Egy barátja, Uli Roth pótolta őt a Scorpions még hátralévő fellépésein, ám arra nem volt kapható, hogy hosszabb távon is az együttes tagja maradjon, ugyanis saját bandája, a Dawn Road volt számára az elsődleges.
Rudi Schenker azonban mindenképpen vele szeretett volna dolgozni, így ahelyett, hogy öccse utódját kereste volna, szélnek eresztette a Scorpions ritmusszekcióját, és Meine-vel együtt csatlakozott a Dawn Road-hoz, amelyben Roth mellett Francis Buchholz basszusgitározott, Jürgen Rosenthal dobolt és Achim Kirschning játszott billentyűs hangszereken.
Mivel a Scorpions név addigra már jobban csengett a német hard rock színtéren, mint a Dawn Road, utóbbit sutba dobták, és következő lemezüket, az 1974-es Fly to the Rainbow-t is Scorpions név alatt jelentették meg. (Ezen a lemezen még Kirschning is játszott, vagyis Schenkerék rövid ideig hatos fogatként működtek, a billentyűs a felvételeket követően távozott a banda kötelékéből.)
A zenekar második albuma jóval népszerűbbé vált, mint elődje, köszönhetően az olyan nótáknak, mint a Speedy’s Coming vagy a címadó tétel, és egy több évtizedes sikerpályára állította a csapatot. A Lonesome Crow pedig megmaradt kuriózumnak, a későbbi világsztárok fiatalkori szárnypróbálgatásának.
Leave a Reply