Nem sokat teketóriázott a Paradise Lost a Shades of God megjelenése után, az albumkiadást követően rá egy évre már kézbe is vehettük az Icon-t. Gyorsan felugrottak arra a vonatra, amely a siker irányába robogott, mivel a Shades of God lemez hatására már egyre szélesebb körben ismerték nevüket az emberek, és addig kell a vasat ütni, amíg meleg. Persze, az is előfordulhatott volna, hogy egy gyenge folytatással állnak elő, és azzal dugába dőlt volna minden ez irányú törekvésük, de nem tudtak hibázni, így egy újabb hatalmas lépést tettek a diadal felé vezető úton.
Szerintem sosem volt célja a zenekarnak, hogy a mainstream-be kerüljenek, de a heavy metal keretein belül ők is szerettek volna meghatározó tényező lenni, mint szinte minden együttes. Ezzel az albummal sikerült is nekik, sokan ezt a művet tartják az együttes legjobbjának. Ha ezzel kapcsolatban meg is oszlanak a vélemények, az biztos, hogy a Shades of God – Icon – Draconian Times hármas jelezte a Paradise Lost aranykorát, ez idő tájt voltak a népszerűségük csúcsán. Nekem mindenképp ez a trió jelenti a kedvenc korszakomat, igaz, a One Second albumot is nagyon kedvelem, de ott már nagyot változott a zene.
Pont nemrég olvastam egy cikket az Icon albumról, amelyben Greg Mackintosh felidézte az album készítésének folyamatát, a felvételek körülményeit. Szerinte ez a nagylemez korszakalkotó volt, innentől kezdődik az időszámítás a gothic metal-ban. Hát, nehéz pontosan meghatározni, hogy honnan, melyik albumtól datálható ez a stílus, véleményem szerint a Shades of God is nevezhető e stílus képviselőjének, de ha Greg mondja, akkor elhiszem neki. Ha összehasonlítjuk a harmadik és a negyedik Paradise Lost nagylemezt, mondjuk, a The Sisters Of Mercy zenekar valamelyik kiadványával, az Icon valóban közelebb áll hozzá. A Shades of God-ban több volt a doom/death, a hörgősebb ének, míg az ezt követő lemezen lágyabb húrokat pengettek a srácok, de ez nem jelentette azt, hogy átmentek volna szinti-pop-ba (az később történt meg).
A Shades of God lemezismertetőmben (itt) vázoltam az együttes zenei evolúcióját, ami tovább folytatódott a negyedik albumon. Aaron Aedy és Greg Mackintosh nagyon elkapta a fonalat, nem tudom, mit szedtek vagy szívtak magukba, esetleg szimplán a ködös Anglia időjárása hatott rájuk pozitívan, de elképesztően ötletgazdag gitártémákkal jelentkeztek erre a lemezre, Nick Holmes pedig vagy meglátogatott egy énektanárt, vagy csak önmagát képezte, és csiszolta a hangját, mivel dallamosabb és karakteresebb lett az éneke. Szerintem jól tette a frontember, hogy beadta a derekát, és szakított a hörgéssel – igaz, már az előző korongon sem acsarkodott. Öblös, mély hangja kiválóan illeszkedik ehhez a zenei elképzeléshez. Persze, nem meglepő jelenség, hogy emiatt néhányan elfordultak a bandától, de egészen biztosan új rajongókat is szereztek. A legfontosabb momentum mindenképpen az, hogy igen színvonalas nóták sorjáznak az Icon-on.
Az kétségtelen, hogy új fejezet nyílt a zenekar életében, mert ezen a kiadványon mesteri módon keverték a dark/gothic zenét a metal-lal, úgy, mint előttük senki más. Voltak hasonló stílusban alkotó zenekarok – elég csak hazájukban szétnézni, pl. My Dying Bride, Anathema –, de ők egészen másként közelítettek a gyászos hangulatú muzsikához, sikerült egy teljesen egyéni atmoszférát teremteniük. A sötét tónusú harmóniákat, dallamokat kitűnően támogatták meg a fémzene karcosabb, zúzósabb elemeivel, sőt, sokszor klasszikus heavy metal panelekből építették fel nótáikat, ez főként a klassz gitárszólókban és riffekben mutatkozik meg, de a vokális részek nagy része is erre hajlik.
Sejtelmes bevezető után robban be az Embers Fire, egy középtempós, remek dal, amelyben körvonalazódik a „kijelölt” irányvonal. Ami ugyancsak pozitívumként könyvelhető el, hogy nagyon változatos a nóta, de ez szinte minden tételre igaz. A Remembrance számban torzító nélküli gitárt is hallani, valamint kapunk egy kiváló szólót, és jobban odafigyelve nagyszerű muzikális tekervényeket tapinthatunk ki. A Forging Sympathy nem különben zseniális, jó azt konstatálni, hogy sok minden történik a dalban, de mégis egységes képet mutat.
A Joys of Emptiness-ben egészen érdekes megoldásokat is felfedezhetünk, mivel nem hétköznapi zenei betétek gazdagítják a dalt. Tetszik a hömpölygő gitárfolyam, ami megint csak a hathúros hangszert kezelő duó tehetségét dicséri. Tempósabb nóta a Dying Freedom, ebben igen harsányan a hagyományos heavy metal jegyek keverednek a dark/gót stílussal. Mondanom sem kell, hogy kiváló riffeket játszik a két bárdista. Ugyancsak döngölős a Widow, itt a dob jön be leginkább, sokat üti a tamokat Matthew Archer, aki akkoriban a Paradise Lost dobosa volt.
Belassult, málházós tempók érkeznek a Colossal Rains-ben. Ez az egyik legnyomasztóbb dal a lemezen, szinte mázsás súlyként nehezedik a hallgatóra. Kitűnő a refrénje, pedig nem túl bonyolult, de mégis együtt üvölti a sorokat az ember Nick-kel. Ezután megint egy pattogós szám következik, a Weeping Words, de néha visszavesznek a sebességből a srácok. A változatosság gyönyörködtet.
Két, úgymond, sláger került ki az albumról, a True Belief és a Christendom. Előbbi egy mega-dallamos tétel, amelyben a zakatoló gitár és Holmes remek éneke „adja el” a nótát, de a refrénben aprócska kórus is felbukkan, ami egy kis sejtelmes hangulatot sugall. Utóbbi viszont a legkülönlegesebb dal a nagylemezen. Az egy része a dolognak, hogy női ének is hallható benne (Denise Bernard), ám maga a nóta a felépítése miatt érdekes, de egyben szenzációs is. Az elején nincs is torzított gitár, csak egy kis pengetés kíséri az éteri női hangot, majd érkezik Nick lágy tónussal, ezt váltja fel egy csodaszép gitárharmónia, és a végén egy össznépi kiabálós kórus teszi fel a műre a koronát. Nagyon szeretem ezt a számot.
Közéjük beékelődve hallható a Shallow Seasons, én ezt egy picit átlagosnak érzem, de nagy baj azért nincs vele. Végig középtempó dominál, itt Nick énekét érzem kimagaslónak, nagyon hallani, hogy teljes odaadással vetette bele magát a felvétel munkálataiba, és rettentő komolyan vette a vokalizálást. A záró tételt (Deus Misereatur) outróként foghatjuk fel, mert nem rendes dal, csak egy kis hangulatos levezetés közel két percben.
Az ezt követő Draconian Times albummal egy tyúklépéssel meghaladták minden addigi népszerűségüket. Greg azt nyilatkozta, hogy ennél a lemeznél már csak finomítottak a stíluson, hogy utána már egy teljesen más irányba kanyarodjanak. Szerencsére azoknak a lemezeknek is meglett a rajongótáboruk, de ez már nem az a zenekar volt, mint akiket a gothic metal keresztapjaként emlegethetünk. Kis kitérő után visszatértek ahhoz, amihez leginkább értenek, nevezetesen a death/doom muzsikához, viszont ez már egy másik történet.
Leave a Reply