Annyiszor temették már a rockzenét, hogy egy magára valamit is adó rajongó már csak legyint a rémhírek hallatán. Persze, ha pusztán a médiafelületeken való megjelenésének szaporasága alapján akarnánk diagnózist felállítani róla, azt is vélelmezhetnénk, hogy a rockzene, mint olyan, tulajdonképpen nem is létezik, és talán soha nem is létezett. Annak azért tanúi voltunk, amikor a ma már egykori önmagának csupán halvány árnyékaként vegetáló MTV, erősen marketing-orientált szempontokból (és csak az isten tudja, milyen egyéb kritériumok alapján) a keblére ölelt, és tolt le a torkunkon néhány sablonos, ám általa valamiért mégis favorizált, gitár-centrikus zenekart. Kivételek persze itt is akadtak, ám az összkép siralmas volt.
A média érdeklődésének időszakos fellángolásaitól függetlenül a rockzenét a mentalitása mindig is a peremvidékekre fogja száműzni. Ott érzi magát otthon, az az ő világa. De legyen akár rivaldafény, akár félhomály a jussa, a „szem előtt levőség” intenzitásának gyengülései és a kreativitásában rendre előforduló mélypontok eddig mindig csak átmeneti hullámvölgyeknek bizonyultak. Történetének belső válságain túljutva a műfaj rendre megújult formában haladta meg korábbi önmagát. A kilencvenes évek második felére a grunge és a nu-metal okozta bénulását is sikerült kihevernie. Minden tekintetben újat kitalálni persze lehetetlen, a zenei múlt vívmányai azonban kiindulási alapként bárki számára hozzáférhetők és újrahasznosíthatók. Lehet velük dolgozni, továbbgondolni.
Poszt-rock. A fáma szerint 1994-tól nevezik ezen a néven azt az irányzatot, amely határokat feszegető, lazán kezelt dalépítési koncepciójával és a rockzenétől addig idegen elemek beemelésével próbált meg plusz löketet adni az MTV kórságában elerőtlenedett egykori harcosnak, és kiútra terelni az önismétlések álmosító útvesztőjéből. A Tool 1996-ban megjelent második lemezén (Aenima) és a pár évre rá következő Lateralus-on máris mutatja az egyik lehetséges irányt. Bár előttük is voltak kísérletek a kitörésre, ám ők voltak talán az elsők, akik idézett két alapművükön összefoglalták mindazt az ismeretanyagot, amit az addigi rockzenéről tudni volt érdemes. És ami ezen túl a legfontosabb: saját megoldásaikkal új színeket is adtak a zenei szabadságról alkotott addigi képhez. Nyilván nem egyedül ők találták fel a csőben a lyukat, azonban a Tool-on túl (bocs, ez kihagyhatatlan volt) már semmi nem volt ugyanaz. A régi katedrális lassan újjáépülhetett, ugyanazokból a kövekből, de már más sorrendben felhúzott falakkal.
A recept tehát adott volt, és aki tehette, alkalmazta is. Poszt-rock zenekarok árasztották el a színteret, dömpingszerű megjelenési hullám indult el, életművek szöktek szárba és terebélyesedtek naggyá. A svédországi Norrköppingben alakult P.G.Lostnak sem a Versus az első hanghordozója. Megelőzte már négy teljes album, plusz egy split kiadvány, amelyen egy kínai instrumentális bandával, a Wang Wen-nel osztoztak. A nemrég kijött koncertalbumot leszámítva (Live at Dunk!), a Versus az ötödik a sorban, és mint ilyen, nemcsak hogy a legfrissebb, hanem a legjobb is. A koncepció ugyan nem lett sem más, sem jobb, mint volt annak előtte, inkább az összhatás tűnik most érettebbnek, emlékezetesebbnek. A The Key-en is ott volt már ez az arcél (és az azt megelőzőeken is), itt azonban többlet életet kap. Melankolikus és kalapálósabb elemek patikamérleg pontosságú adagolásával sikerült elérniük, hogy lebegősen álmodozós és ugyanakkor rockosan határozott is lett a Versus. Akár háttérmuzsikának is kiváló, de jobban odafigyelve rá minőségi rockzeneként is bőven megállja a helyét.
Mivel alapvetően egyszerű koncepcióval dolgoznak, már pár perc hallgatás után is körvonalazódik, hogy mire készülhetünk a továbbiakban. Kiszámíthatósága ellenére mégis izgalmas és szellemes rockzenét játszanak, könnyed magabiztossággal. Néha ábrándoznak, néha odacsapnak. A különböző elemek baráti kézfogással kapaszkodnak össze, és következhet bármilyen témaváltás, az összkép annyira átgondolt, hogy könnyedén elhiteti velünk, hogy ami jön, az éppen akkor és éppen úgy volt szükségszerű.
Az egyes tételeknek nincs különösebb karakterük, ugyanazokból az alapokból építkezik mind, azokat variálják megunhatatlan kombinációk újszerű szövevényévé. Egy idő után egybe is mosódnak a számok, mert mindegyik minden percében azonos mértékben ismerős és újszerű is egyszerre: hangulati és tempóbeli váltások megnyugtatóan izgalmas hangfolyama. A dob játékának a zenébe való integrálása már önmagában is figyelemre méltó, de saját szerepkörében minden zenész maximális profizmussal teszi hozzá a magáét az egészhez. A hangzás tiszta átláthatósága csábító teret enged a részletekben való elmerüléshez.
A valóságtól elrugaszkodott zenéjét a P.G.Lost olyan sokatmondó számcímekkel osztja egységekre, mint az albumnyitó Ikaros, vagy a záró A Final Vision, vagy a harmadikként sorra kerülő Monolith. Instrumentális zene lévén persze bármelyik tétel bármilyen másik címen is ugyanúgy futhatna; mivel a megnevezéseknek nincs szerves kapcsolatuk magával a zenével, akár felcserélhetők is lehetnének. Alkotói szabadságukkal élve, és persze csak általuk ismert okokra visszavezethetően azért sokat elárulnak magukról a címadással. Szövegek hiányában más támpontunk nem is nagyon marad a közelükbe férkőzéshez.
Nem megszorultságból vagy kényszerből mellőzik az éneket, náluk ez tudatos döntés eredménye. Néhány végighallgatás után már meg is tudnak győzni az igazukról. Tényleg csak bezavarna a szöveg, túlságosan konkretizálná az értelmezési lehetőségeket. A borítókép is mintha ezt a fajta szabadságvágyukat szimbolizálná. Képzeljük el például a Crippled Black Phoenix Bronze című albumát ének nélkül – a P.G.Lost innen közelíthető meg a legegyszerűbben. Hasonló rafináltsággal vonják magukra a figyelmet, mint brit/svéd pályatársuk, ugyanolyan rétegzettségű, minőségi zenével töltik meg a lemez minden percét. A falig azért ők sem mennek el, nem akarnak forradalmat csinálni.
Hagyománytisztelően progresszív – talán ez lehetne a P.G.Lost zenéjének legrövidebb definíciója. Hosszabban kifejtve, 54 percben, a Versus-on bárki meghallgathatja, hogy mit is értenek ez alatt a svéd zenészek.
Leave a Reply