Mustasch: Silent Killer (2018)

Minthogy egy korábbi cikkemben már bemutattam a svéd csapatot (itt), most nem rabolnám ezzel az időt. Legutóbbi albumuk, a Testosterone, amely 2015-ben látott napvilágot, elődeinél lágyabb hangzással, slágeresebb megközelítéssel igyekezett elnyerni a rajongók kegyeit. Ám ahogy az anyag nekem sem lopta be magát a szívembe, valószínűleg máshol sem talált egyöntetűen kedvező fogadtatásra. A zenekar ugyanis megtorpant, és elgondolkodhatott a folytatáson, mert egyrészt minden eddiginél hosszabb idő, három év telt el a Testosterone megjelenése óta, másrészt új dobossal tértek vissza, harmadrészt az idei lemezen hallható muzsika újra keményebben dörren meg – aminek kifejezetten örülök, ugyanis az előző albumot hallva azt gondoltam, hogy elveszítettük egymást.

A göteborgi kvartett magját gyakorlatilag a két évtizeddel ezelőtti indulás óta Ralf Gyllenhammar énekes, ritmusgitáros és a bőgős Stam Johansson alkotja. 2008-ban csatlakozott hozzájuk David Johannesson szólógitáros, legutóbb pedig, 2015 decemberében Robban Bäck ült be a távozó ütős, Jejo Perkovic helyére.

Az együttes kilencedik nagylemeze egy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy Gyllenhammar-ék komolyan gondolták a visszakeményedést. A zenei világ ugyanaz: szimpla heavy metal, mégis egyedi, csak a Mustasch-ra jellemző muzsika, amelyet Ralf azonnal felismerhető, másokéval össze nem téveszthető, kissé erőszakos hangja, énekdallamai uralnak. Ugyanakkor a riffek újra ütnek, és a gitársound a szólókban is jóval nyersebb, élesebb, mint volt a Testosterone-on.

Nem igazán tudom megfogni, mitől más a Mustasch, mint a többi banda, ám az biztos, hogy teljesen egyéni, amit csinálnak. A megfejtés valószínűleg az énekhangban keresendő, hiszen a zene egyszerre tradicionális és modern, mondhatnám, hogy semmi különös nincs benne. Ralf viszont az egészet egy magasabb szintre emeli.

Elsőre, de talán még a második hallgatás alkalmával is egy kissé csalódott voltam: meglehetősen homogénnek éreztem az anyagot, hiányoltam a kiemelkedő, azonnal ható szerzeményeket. Mostanra azonban ott tartok, hogy a Silent Killer egy jó értelemben vett slágergyűjtemény, amelyben minden dalnak egyedi íze van. A csúcs számomra kezdettől a The Answer című nóta, rossz dalt viszont egyet sem tudnék említeni.

Sőt, az anyag két bónusznótája is abszolút hozza a színvonalat. Korábban mindkettő kislemezen jelent meg: a Midnight Runner 2016-ban, az Änglahund pedig tavaly. Utóbbi egy 70 éves svéd folkénekes, Hasse Andersson dalának feldolgozása, ám ezt Gyllenhammar-ék előadásában meg nem mondanám róla; jó kis pörgős nótát csináltak belőle.

Akinek fekszik ez a fajta zene, és még nem ismeri a Mustasch-t, nyugodtan tegyen egy próbát a Silent Killer-rel; akár új kedvencre is lelhet a svédekben. Aki szereti a csapat előző albumait, az sem fog csalódni bennük, a fiúk ugyanis újra visszataláltak régi önmagukhoz.

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*