Az egyik szemem sír, a másik nevet, ha a hazai koncertkínálatot nézem, már ami a külföldi fellépők számát és összetételét illeti. Örvendetes, hogy nagyjából minden második napra jut egy vagy több nemzetközi előadó. A promóterek időnként még át is esnek a ló másik oldalára, és egymásra szerveznek két bulit, vagy fél-egyévenként elhozzák ugyanazokat a tengerentúli csapatokat.
Előbb-utóbb szinte mindenki megfordul nálunk: nagyok és kicsik, a legnépszerűbb sztárok és a csupán underground szinten rajongott bandák; egy metálfanatikus számára tényleg csupán a pénztárcája és a rendelkezésére álló szabadidő szab határt az audiovizuális közösségi élményeknek.
Ezen a téren is dömping van, és a nagy számok óhatatlanul gyakrabban hoznak magukkal csalódásokat is. Most nyáron előbb az Anthrax, majd a Metal Allegiance mondta le FEZEN-es szereplését, legutóbb pedig a Sons Of Apollo fellépését tették át egy későbbi időpontra. (Utóbbival kapcsolatban bármit is kommunikálnak a szervezők, úgy sejtem, a jegyek nem fogytak a remélt mértékben. Nem csodálom: akármekkora szupergroup-ról is van szó, egy egylemezes bandáért én is soknak gondolom a 12 ezer forintos jegyárat.)
És persze a „szinte mindenki” is erős költői túlzás: az utóbbi hónapokban éppen amiatt bánkódtam, hogy számos kedvencem (aki pedig éppen aktuális Európa-turnéjukat bonyolítja) kerüli el idén Magyarországot, és így vagy kivárom a következő alkalmat, vagy elkezdek utánanézni a hozzánk legközelebb eső külföldi koncerthelyszín jegyárainak.
Persze tudjuk, ahhoz, hogy egy ilyen hazai koncert összejöjjön, több dolognak is klappolnia kell. A legritkább esetben szerveznek le csak hozzánk egy külföldi együttest; az adott csapat általában egy európai koncertsorozat egyik állomásaként iktat be egy magyarországi helyszínt is (99 százalékban Budapestet, a nyári fesztiválszezonban Sopront, Székesfehérvárt vagy Dunaújvárost).
Úgyhogy aki a vén kontinensen turnézik, és nem jön, annak vagy a menetrendjébe nem férünk bele, vagy a kilátásba helyezett honoráriumot kevesli. Felcsillant például a szemem, amikor láttam, hogy a Danzig és a Corrosion Of Conformity az Egyesült Államokban együtt turnézik. Európába végül külön jöttek, Pepper Keenan-ék júniusban, és kelet felé csupán Innsbruck-ig jutottak, Glenn Danzig-ék pedig ebben a hónapban, és a legkevesebbet – augusztus 11-én – a cseh Brutal Assault fesztiválra kellett (volna) utazni értük.
Persze, annak örüljünk, amit erre az évre dobott számunkra az élet. És tényleg nem panaszkodhatunk; az összeset felsorolni sok lenne, úgyhogy csak néhány nagy nevet említek. Ha nem változik a program, augusztusban Helmet-, Die Krupps- és Frontline Assembly-koncert, szeptemberben Pain Of Salvation, Threshold, Voivod és Riot V, októberben The Skull (Eric Wagner-rel a mikrofonnál), Kamelot, majd egy héten belül Axel Rudi Pell, Hipocrisy, Killing Joke, Hammerfall, Tony McAlpine, Tarja és Stratovarius… Atyaég! Nem sorolom tovább, de az év hátralévő két hónapjában is ugyanilyen sztárparádé vár ránk, sőt, januárban az Amorphis is beköszön hozzánk.
Ha pedig a hegy (például a Slayer) nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy – például Bécsbe. Persze van egy lélektani határ, ami fölött már nem vagyunk hajlandóak koncertre költeni. Ez mindenkinél más összeg lehet – talán egyszer erről is születik majd egy cikk. Amiről viszont biztos, hogy melyik az a felállása egy zenekarnak, amit még biztos meg akarunk nézni élőben, és hány tagcsere kell ahhoz, hogy már csak legyintsünk egy közelgő Judas Priest- vagy Slayer-koncert hírére. Na, erről írok legközelebb.
Leave a Reply