Azt gondolom (bár ezzel valószínűleg sokan vitába szállnak), hogy a floridai Tampából származó Kamelot zeneileg az ezredforduló környékén, a The Fourth Legacy–Karma–Epica albumhármassal jutott fel a csúcsra. Akkorra fejlesztették tökélyre sodró lendületű, nagy ívű dallamokban tobzódó muzsikájukat. Arra az időszakra vált igazán karakteressé a csapat hangja, stílusa, azokban az években foglalták el a legelőkelőbb pozíciót a dallamos progresszív power metal képzeletbeli ranglistáján.
Ám talán csak azért mondom ezt, mert jómagam a The Fourth Legacy albummal ismertem és szerettem meg őket. Ezt követően időben mindkét irányba tapogatózva, fokozatosan tettem magamévá szinte a teljes diszkográfiájukat: korábbi anyagaik közül csupán a napra pontosan két évtizeddel ezelőtt megjelent Siége Perilous-ig jutottam, a 2005-ös Black Halo és az azt követő anyagok pedig már messze nem hoztak úgy lázba, mint a fent említett hármas.
A csapat 1991-ben alakult (pontosabban már 1988-tól létezett egy elődje Camelot néven), az első stabil felállást a zenekarvezető gitáros Thomas Youngblood, Mark Vanderbilt énekes, Sean Tibbetts bőgős és Richard Warner dobos alkotta. A basszusgitáros egy év múlva távozott az együttesből, és csak 2009-ben tért vissza, azóta viszont alapembere a bandának. Őt Glenn Barry váltotta, illetve ötödik tagként a billentyűs David Pavlicko csatlakozott a formációhoz. Ez a kvintett jegyezte az első két Kamelot-albumot (Eternity – 1995, Dominion – 1996), majd jött a sorsdöntő fordulat: Vanderbilt-et 1998-ban egy norvég vokalista, a hangszálait korábban a Conception nevű zenekarban edző Roy Khan váltotta. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy Warner helyére egy évvel később az a Casey Grillo ült be a dobok mögé, aki onnantól egészen ez év elejéig diktálta társai számára a ritmust.
Ez az ütős ötös állt neki a Kamelot harmadik albuma elkészítésének. Az együttes neve, mint tudjuk, a mondabeli Arthur király birodalmának fővárosát takarja, a lemez címében szereplő Siége Perilous-t, más változatban Seat Perilous-t (a Veszedelmek Székét) pedig annak a lovagnak tartották fenn a legendás Kerekasztal mellett, aki a Szent Grál felkutatására vállalkozott.
Ha a korongon hallható muzsikára koncentrálunk, Khan orgánuma egyrészt izgalmasan új ízt adott a zenekar muzsikájának, másrészt azt is ki merem jelenteni, hogy a banda még ezen a lemezen is kereste az útját. Pontosabban megtalálta, de még nem haladt rajta olyan biztos léptekkel, mint az elkövetkező években. Én például annak idején nem is vettem fel róla minden nótát, körülbelül az anyag felét találtam többszöri meghallgatásra is érdemesnek. Most belefülelve azt mondom, egységes alkotás, kiemelkedő pillanatokkal és „pihentetőbb” részekkel.
Érdekes, hogy nem egy mindent elsöprő rohammal, hanem a középtempós, kissé vontatott Providence-szel indul a dalok sora. Na, ez alapján anno biztos nem vettem volna meg az albumot. Szerencsére rögtön utána jön a Millennium, amely a legjobb Kamelot-hagyományokat alapozza meg: billentyűfutamok, majd robban az energiabomba, zúdul az olvadt fém, és a refrén is a lemez egyik legjobbja.
Ugyanilyen ütős a folytatás is, a galoppritmusban elővezetett, szinti-pászmákkal dúsított, és egy lírai betéttel még változatosabbá tett King’s Eyes, ismét csak egy remek refrénnel. A valamivel halványabb Expedition után a Where I Reign megint csak tarol: monumentális lírai dal, az érzelmek húrjain játszó gitárszólóval, fuvolával és vonósokkal, valamint ismét csak emlékezetes vokálrészekkel.
A váltásoknak és Grillo fifikás játékának köszönhetően talán a Rhydin az anyag legprogresszívebb tétele (természetesen a szöveg nélküli záró tétel mellett), ám ezzel együtt is könnyen befogadható nóta. A Parting Visions is a jobb dalok számát gyarapítja, mindenekelőtt lüktető, szintis alapdallama hagyott bennem maradandó nyomot. A Once a Dream ismét egy érzelmes nóta, amely mint egy hajóhinta, úgy ringatja az elandalodó hallgatót.
Az Irea sem ötcsillagos nóta, ám sokat emel a fényén a közepén hallható beindulás, és Youngblood rövid szólójának kissé középkori ízű motívumai. Az albumot záró Siege pedig egy instrumentális darab, amelynek kezdeti táncos ritmusát szépen váltja a hadba induló sereg festői képének zenei ábrázolása (érdekes szójáték: míg a siége széket, a siege ostromot jelent). A dal instrumentális betétjét az a Tore Østby játssza vendégként, aki Khan zenésztársa volt a Conception-ben.
A lemez Japánban kiadott verziójára a lírai One Day került fel bónuszként. Aki szereti a Kamelot érzelmes pillanatait, annak igazi csemege ez a szerzemény; én nem a lassabb tempók miatt vagyok Youngblood-ék híve.
Az anyag szépen szól – nem véletlenül, hiszen a felvételekre a tampai Morrisound stúdióban került sor, a keverést pedig Tommy Newton végezte Németországban. Az ember akaratlanul is elmosolyodik a kreditlista további nevei láttán, hiszen az album munkálatainak grafikai részét Rachel Youngblood (a gitáros felesége vagy testvére) végezte, a fotókat pedig Kim Grillo (sejthetően a dobos közeli hozzátartozója) készítette. Az ilyen home made megoldások is látványosan csökkenthetik egy-egy lemez költségvetését. 🙂
A csapatnak a Siége Perilous album megjelenését követően nyílt lehetősége lebonyolítani első nagyobb turnéját, amelynek során Khan-ék Európába is eljutottak. A billentyűs David Pavlicko közben távozott a zenekarból, őt a stúdióban a Kamelot egyik új zenei producere, Miro, a színpadon pedig különböző vendégmuzsikusok pótolták, egészen addig, amíg 2005-ben, Oliver Palotai személyében meg nem találták az együttes stabil ötödik tagját.
A basszusgitáros Glenn Barry 2009-ben, Roy Khan pedig két évvel később búcsúzott el társaitól. Utóbbit a svéd Tommy Karevik követte a „trónon”, aki jött, látott és győzött, hiszen az idei The Shadow Theory album – amely véleményem szerint 2018 egyik legszínvonalasabb alkotása – már harmadik közös munkája a csapattal.
Leave a Reply