A világtörténelemben a nagy felfedezések kora a XV. század végére, a XVI. század elejére tehető, elég csak Kolumbusz Kristóf, Fernão de Magalhães (Magellánként jobban ismerjük), Amerigo Vespucci, Vasco da Gama, vagy Bartolomeu Dias nevére gondolnunk. Aztán jöttek a technikai vívmányok, az ipari forradalom, tehát a felfedezés tulajdonképpen egy soha véget nem érő folyamat.
Ugyanez a helyzet a metal birodalmán belül is. Annak ellenére, hogy már sokszor leírtuk, megemlítettük, hogy nincs új a nap alatt, hogy nehéz valami forradalmian újra, innovatívra lelni, azért alkalomadtán csak akad valami a horogra, ami frissnek, a megszokottól eltérőnek tűnik. Legutóbb például Coly az ugandai Vale Of Amonition-ről emlékezett meg. Az én felfedezésem pedig jelen cikkemben tárgyalt zenekar, a Maryland állambeli Rockville-ből származó Dog Fashion Disco.
Én lepődtem meg a legjobban, hogy az együttes 1995-ben alakult, egészen pontosan Todd Smith énekes, Greg Combs gitáros és John Ensminger dobos hozták össze a formációt, még középiskolásokként. Eredetileg Hug The Retard néven kezdték pályafutásukat, majd ezt elvetették, és még mielőtt bármiféle anyagot megjelentettek volna, Dog Fashion Disco lett belőlük, ugyanis úgy érezték, a Hug The Retard túl sértő, és sokba kerülhet nekik.
A további részletekbe nem megyek bele, mert az eltelt huszonkét esztendő alatt rengeteg tagcsere zajlott le a banda berkein belül, többször oszlottak fel, majd alakultak újjá, emellett a zenészek több projektben is megfordultak. Ami napjainkat illeti, Todd és John a kezdetektől jelen van, a tagságot pedig Jasan Stepp gitáros, Brian „Wendy” White basszusgitáros, Tim Swanson billentyűs, illetve Matt Rippetoe szaxofonos/fafúvós hangszeres teszi teljessé.
Akik rendszeresen olvassák írásaimat, gondolom, tudják, hogy elsősorban a thrash, a death és a doom metal iránt vonzódom (olykor-olykor tradicionális heavy metal és power metal is befigyel), azonban sosem voltam a zenei kísérletek ellen, kifejezetten szeretem a nehezen befogadható, progresszív muzsikákat is, azokat, amelyekkel „meg kell birkózni”, amelyek nem adják meg egy könnyen magukat. Na már most az Experiments in Embryos ispont ilyen. Nem titok, hogy az „avantgarde metal” definíció keltette fel irántuk az érdeklődésemet, és nagyon jól tettem, hogy adtam nekik egy esélyt, ugyanis az idei év egyik legkülönlegesebb, legbizarrabb, legeklektikusabb anyaga került az utamba.
Egyébiránt ez a kilencedik albumuk, ha nem számoljuk bele bemutatkozó alkotásuk, az Erotic Massage tavaly kiadott redux változatát. Az „avantgarde” jelző esetükben nagyon felületes, ennél sokkal többről van szó, erre utal példának okáért a zenekar által megnevezett kedvencek palettája is, amin a Mr. Bungle-t, a Faith No More-t, a Clutch-ot, a Tool-t, a System Of A Down-t és Frank Zappát egyaránt ott találjuk. El tudsz képzelni egy ilyen egyveleget? Nem egyszerű.
Rögtön az elején elárulom, hogy nagyon okosan építették fel a dalokat, hiszen a tíz tétel megközelítőleg 36-37 perc játékidőn osztozik, ergo az anyag nem megy a hallgató agyára, és bármilyen furcsa, ilyetén módon könnyen bele lehet kapaszkodni a végeredménybe, annak ellenére, hogy a számokban van minden, mint a búcsúban. A nyitó Siddhis és az utolsóként elhangzó God Crisis a Madnesst idéző ska témákkal van tele (előbbiben orgona és funky hatás is van), a Primate-ben a hip hop-os, groove-os ütemek keverednek a fúvósokkal (a la Dog Eat Dog), a Satanic Cowboy borult, pszichedelikus hangulata súlyos groove-ba vált, a szintén fúvósokat felvonultató Sexual Abyss egyrészt a ’70-es éveket idézi meg, másrészt hajaz valamelyest Peter Gabriel Sledgehammer című klasszikusára (főleg a nóta eleje), a Pervert-ben ismét súlyos, lehangolt riffek és hip hop-os ritmusok bukkannak fel és így tovább. Az orgona pedig egy visszafogottabb, könnyedebb Hail Spirit Noir-t juttatott eszembe.
Annyit tudtam még meg róluk, hogy a szövegek gyakran nagyon ezoterikusak és szatirikusak, állandó gúnyos utalásokkal az okkultizmusra, a droghasználatra, illetve a megcsonkításra. Hangzás szempontjából sem érheti szó sem a ház elejét, erőteljesen, vastagon szólal meg a lemez, és amilyen őrült a muzsika, ugyanolyan őrült a borító is.
Egy biztos, nem mindennap jelenik meg az Experiments in Embryos-hoz fogható produktum; a sok egymást utánzó és zeneileg semmi újat nem kínáló kiadvány után ez egy kifejezetten üdítő anyag. Simán nevezem extrémnek abban az értelemben, hogy valóban szélsőséges, áthág mindenféle konvenciót és szabályt; itt a zenészek tényleg azt játsszák, amihez éppen kedvük van. Az is biztos, hogy nálam ez egy év végi Top 10-es album.
Leave a Reply