Az egyik kedvenc énekesem a metal műfaján belül, gyakorlatilag minden jöhet tőle és csapatától, még a népszerű karácsonyi dalok szigorított változatai is (A Twisted Christmas – 2006). Egyedül musicalalbuma (Dee Does Broadway – 2012) meghallgatására nem tudtam rávenni magam.
Nem is az ő teljesítményét mondanám hullámzónak, hanem azon albumok színvonalát, amelyek a közreműködésével láttak napvilágot. Az vitán felül áll, hogy a Twisted Sister 1982 és 1987 között megjelent öt stúdiólemeze jelenti pályafutása csúcsát. Vendégszerepléseit, tribute-albumokon való villanásait is élmény hallgatni, és első szólóanyagán, a 2000-es Never Let the Bastards Wear You Down-on is van néhány emlékezetes pillanat. Ugyanez mondható el a Widowmaker két lemezéről (Blood and Bullets – 1992, Stand by for Pain – 1994), valamint a Desperado 1996-ban, Bloodied but Unbowed címmel napvilágot látott korongjáról is, de azok már messze nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint, mondjuk, a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll vagy a Stay Hungry.
Snider-nek már két évvel ezelőtti anyaga, a kissé „poposra” vett We Are the Ones is a fiatalabb generáció kegyeit kereste, ehhez képest most, a For the Love of Metal-hoz a paletta másik végéről választotta a színeket. Ez alkalommal annyira kemény akart lenni, amennyire csak tudott, ami tőle még elfogadható. A zene, amit a lemezen hallunk, modern (hangzású) metal, itt-ott szinte már thrash (thrashcore?): erőteljes riffelés, amihez igazodva az énekes hangja is szigorúbb, és kevésbé dallamos, mint amit tőle megszokhattunk, és talán vártunk.
S bár már elsőre is jólesett az anyag súlyossága, egy ideig éppen ez volt problémám a lemezzel: hiányoltam róla az IGAZI, a Snider-től a Twisted Sister-ben megszokott refréneket. Csak többedik hallgatásra rögzültek bennem az olyan nóták dallamai, mint a Tomorrow’s No Concern, az I am The Hurricane vagy az American Made.
Érdekes módon a kedvenc dalomat nem az album első felében, hanem a vége felé találtam meg: a lemezen kétség kívül a Become the Storm rendelkezik a legnagyívűbb, legfogósabb melódiákkal. Most ott tartok, hogy a napi egyszeri meghallgatásnak köszönhetően egyre jobban teszik az anyag.
Az énekes koncepciójáról mi sem árulkodik jobban, mint a vele együttműködők névsora. Snider fő inspirátora és konspirátora Jamey Jasta, a Hatebreed énekese volt, aki egyben a lemez producere is lett. Gitáron Mark Morton (Lamb Of God, Burn The Priest), basszusgitáron Charlie Bellmore (Kingdom Of Sorrow), a dobokon pedig a bőgős tesója, Nick Bellmore (Toxic Holocaust, Kingdom Of Sorrow) játszott az albumon. Gitáron, basszusgitáron és a vokálokban Joel Grind (Toxic Holocaust, Tiger Junkies) segítette ki a csapatot, a The Hardest Way című dalban Howard Jones (Light The Torch, ex-Killswitch Engage, ex-Devil You Know), a Dead Hearts (Love Thy Enemy)-ben pedig Alissa White-Gluz (Arch Enemy) énekel duettet a főszereplővel.
Az albumot nyitó Lies Are A Business első fele olyan, mint egy német speed metal nóta, a második pedig egy jó kis középtempós döngölés. Ezt sorban követik a jobbnál jobb szerzemények (lassan azt mondom, slágerek), amelyekben érdekesen vetül egymásra Snider régi karaktere és a jelen kor stílusa, hangzása. A szólók (például az I’m Ready-ben) heavy metalosak, a groove-ok viszont (Running Mazes, Mask) egyértelműen napjaink ízeit kínálják.A lemez egyetlen lírai részt tartalmazó dala az akusztikus gitárral indító Dead Hearts (Love Thy Enemy), amelyben Alissa – ahogy azt tőle az Arch Enemy-n kívül „megszokhattuk” –, lágyan, dallamosan énekel. A korongot záró címadó nóta aztán ismét visszadurvul – csak hogy tudjuk, hol vagyunk. 🙂
Egy biztos, Snider nem nosztalgiázni akart ezzel az albummal. Hogy aztán utat talál-e vele a régi rajongókhoz, akik talán mást vártak tőle, és a potenciális új hallgatókhoz, akiknek az 1955-ös születésű énekesnél egy generációval fiatalabb idoljaik vannak, nem tudom. Nálam soha nem kerül a Twisted-lemezekkel egy polcra, nem is az a műfaj, de a mester ’90-es években készült albumai mellé simán odatehető. Sőt!
Leave a Reply