(Önéletrajz, Helikon Kiadó, 2018)
„Nem volt olyan, hogy a brit heavy metal új hulláma.” Paradox módon mindezt egy olyan muzsikus állítja, aki a Samson-ban kezdte pályafutását, és az Iron Maiden-ben vált világhírű énekessé. A szakma mindkét zenekart a N.W.O.B.H.M. képviselői közé sorolja, Bruce Dickinson azonban (mert hogy természetesen róla van szó) tőlük eltérően látja a dolgokat.
Az énekes mindig is más volt, mint kollégái többsége. Bár több mint három évtizede ikonikus alakja a heavy metal világának, soha nem távolodott el a földtől túl messzire a zene, a sztárság és a sokszor velük járó ajzószerek szárnyain (Cessna és Boeing repülőgépeken annál többször). Nem balhés, önpusztító alak: míg zenésztársai a turnék során az éjszakai klubokat, ő az idegen városokban is a vívótermeket kereste fel. A ’80-as évek elején természetesen vele is előfordult, hogy részegen ellopta a show-t másoktól, például a Quiet Riot zenekar hivatalos fotózásán, amikor beledugta saját „ágyéki mikrofonját” az énekes, Kevin DuBrow fülébe.
Magyarul most megjelent kötetében egy félig zenész, félig civil ember élettörténetét olvashatjuk, aki az éneklés mellett nagyon is evilági hobbikat mondhat a magáénak. (Már amennyiben az utasszállító gépek vezetése annak nevezhető. Mindenesetre Bruce-nak a Maiden mellett „rendes” munkahelye is volt, amikor az Astraeus Airlines kapitányaként dolgozott.) Mindezek mellett pedig párbajtőrözik, regényt és filmforgatókönyvet írt, zenés rádióműsort vezetett és többek között az ő nevéhez fűződik a Maiden Trooper sörének kifejlesztése.
Előélete ismeretében nem nehéz elhinnünk, hogy könyve megírásához Bruce-nak nem volt szüksége bértollnokra; a fejezeteket olvasva ugyanis világossá válik, hogy Dickinson nemcsak szúró-vágó sporteszközét, hanem a tollat, a szavakat is jól forgatja. Természetesen a magyar fordító, Pritz Péter is remek munkát végzett.
A kötet lapjain rázós repülőutakról, ködben, viharos szélben sikeresen megvalósított landolásokról, mekkai zarándokok szállításáról éppúgy szó esik, mint az énekes és csapata nevezetes koncertjéről a háborús blokád alatt álló Szarajevóban (a könyvvel kapcsolatban eddig napvilágot látott cikkek főleg erre az epizódra izgultak rá), a közismert Maiden-szerzemények és Dickinson szólókarrierje nevezetes dalainak születéséről, valamint távozásáról és visszatéréséről az Iron Maidenbe. Bruce rákbetegségéről is kendőzetlenül mesél, érdekes viszont, hogy elődjét, Paul Di’Anno-t egyszer sem említi név szerint, ahogy a nőügyeiről sem igen ejt szót.
Talán zenéből lehetne egy kicsit több és repülésből kevesebb, de ez már csak kukacoskodás. Tény, hogy önéletrajzából Bruce-nak azt az oldalát is megismerjük, amit a zenei szaklapok cikkeiből eddig nem volt lehetőségünk. Humoros és informatív – remek olvasmány.
Leave a Reply