Mai írásomban egy kissé háttérbe szorult műfajjal szeretnék foglalkozni. Mióta az ember zeneszerzésre adta a fejét, folyamatosan kísérletezett, tágította a műfaji határokat. Ez a stílus is egyfajta kísérletezgetés szüleménye. Aktualitását az irányzat éledezése adja.
Azt, hogy hol kezdődött, ez esetben is nehéz teljes bizonyossággal megállapítani, de talán az akkoriban pályája felfelé ívelő szakaszában járó Anthrax lépett ki a nagyközönség elé I’m the Man című számával, amely egy külön maxin jelent meg 1987-ben. Scott Ian-éktől sosem állt távol a bohóckodás, nyilván ezt is annak szánták, később viszont büszkélkedtek vele, hogy ők csinálták ezt először.
A történelmi hűség kedvéért az Aerosmith és a Run DMC koprodukcióját, a Walk this Way-t is említsük meg itt, amelyben egy 1975-ös Aerosmith-dalt dolgoztak át a híres rapzenekar közreműködésével.
Valamint a Beastie Boys-ról se feledkezzünk meg, akik szintén közel állnak a boncolt műfajhoz. Ez a daluk a ’80-as évek közepére datálódik.
Egy csendesebb időszak után a ’90-es években lódult meg igazán a műfaj népszerűsége. Itt ismét az Anthrax-et kell megemlítenünk, ugyanis egy 1992-es válogatásalbumukra, az Attack of the Killer B’s-re felkerült egy, a Public Enemy nevű rapcsapattal közösen előadott dal, a Bring the Noise. Ez a kiváló felvétel is segített a nagyközönség figyelmét az éppen kibontakozó műfaj felé terelni.
Ezek után viszont a bulizós szövegeket szép lassan felváltotta egy sokkal komolyabb, súlyosabb szövegvilág, leginkább a furcsa módon divattá alakuló amerikai gengszter-életérzés átvétele, másolása miatt. Az amerikai nagyvárosok leszakadó, gettósodó negyedeiben nap, mint nap a fennmaradásért küzdő, leginkább afroamerikai és latin bandák harcait megénekelő rapperek agresszív szövegeit, külsőségeit több banda is átvette, és a rapben használt samplereket gitárriffekre váltva egy piacképes zenét hozott létre. Természetesen készséggel elhiszem, hogy több zenekar valóban nagyon mélyről jött, és a megénekelt erőszakos dalszövegeket a való élet ihlette.
A műfajban általában olyan negatív dolgokról énekelnek (rappelnek), mint a szociális és társadalmi problémák, a bűnözés, a bandaháborúk és a rasszizmus. Mindez agresszív előadásmóddal párosul. Persze, ha valaki ismer szép, szerelemről szóló hardcore-rap dalt, ne felejtse belinkelni kommentben! A zenei részek általában nem túl bonyolult, de roppant fogós riffekre épülnek. feszesek, a hardcore és a punk határmezsgyéjén mozognak. A műfaj a ’90-es évek közepén hihetetlenül felkapott lett, gombamód szaporodtak a bandák. A tengerentúl legnagyobbjai – a teljesség igénye nélkül – a politikus Rage Against The Machine, komoly üzenetekkel, a Downset., akik valóban a gettók legmélyéről jöttek, s ez szövegeikben is visszaköszön. Meg kell említeni a Biohazard-ot is, akik talán a legnagyobb sikereket aratták, de ők inkább a tiszta hardcore-hoz álltak közelebb. A Dog Eat Dog vidám zenéjében fontos szerepet kap a szaxofon, színesítve ezzel a palettát. A Body Count érdekes színfolt, ikonikus énekesük, Ice-T hangos rapsikerek után evezett a gitárzenék felé társaival. A Stuck Mojo is a népszerűbb zenekarok közé tartozott.
Természetesen Európában is megvetette a lábát a műfaj, több sikeres zenekar született. Az H-Blockx inkább a vidámabb kategóriába sorolható. A Senser rengeteg samplert vetett be dalaiban. A Such A Surge Németországból szintén a durvább vonulathoz sorolható. Talán nem szeditek le a fejem, ha a Clawfingert is itt említem meg, hiszen zenéjük bőven besorolható ebbe a halmazba, ráadásul itthon is igen kedveltek voltak.
Nálunk az akkor még a Sex Action-ben játszó, a húzós, feelinges dobolás hazai legjobbjának, Zana Zoltánnak és az ő rajongásának köszönhető a leginkább a műfaj megjelenése. A Sex Action-ből gyorsan Action lett, amely név alatt kiadtak egy hatalmas albumot Összeomlás címmel, amin a stílus minden jegye megtalálható. Az Action második albuma, a Terror még magán hordozta ezeket a stílusjegyeket, de később ők is egyre inkább eltávolodtak ettől a vonaltól, köszönhetően a tagcseréknek.
A Necropsia még a Marlboro Music tehetségkutató sorozatot is megnyerte, de őket, hasonlóan a Biohazard-hoz, inkább a hardcore-hoz sorolnám, nem kevés rap beütéssel. A Womb, az Alexis Machine, vagy a Jeanne Dark demója is igen ígéretes magyar próbálkozás volt.
A thrash-ről egy időre hardcore-ra váltó Beyond Tömik a fejed című albumára ezt már nem feltétlenül tudom elmondani, itt ugyanis egy egyszerű Clawfinger copy-paste történt.
Ezt követően, ahogy az lenni szokott, egy kissé halványodott, majd teljesen kialudt a stílus lángja, de több olyan lemezt is hátrahagytak az előadók, amelyek örök klasszikusok maradnak. A 2000-es évekhez közeledve talán csak a Limp Bizkit és a Linkin Park áldásos (illetve számomra áldástalan) munkássága emlékeztetett erre a vegyített műfajra. De ezek már fényévnyire eltávolodtak az „utcai harcos” életérzéstől.
Egy rangsor mindig szubjektív, de a szerintem három legjobb albumról egy-két mondatot azért szeretnék még írni. Számomra minden idők legjobb, ebbe a műfajba sorolható albuma a Rage Against The Machine (a továbbiakban RATM) bemutatkozó albuma, amely a banda nevét kapta címéül.
A lemez 1992 novemberében jelent meg, borítóján Malcolm Browne Pulitzer-díjas fényképével, amely egy buddhista szerzetes öngyilkosságát örökíti meg. Az anyag egységesen erős, főbb jellemzője Tom Morello gitáros, illetve az általa a gitárjából kicsiholt hihetetlen hangok, effektek, funkos riffek, valamint Zack de la Rocha éneke, szövegmondása. Olyan műfaji klasszikusokat találunk itt, mint a Killing in the Name, a Bullet in the Head, vagy a Know Your Enemy. A Killing in the Name külön érdekessége, hogy bár mindössze hat sor a szövege, mégis tizenhétszer sikerült használni benne a „fuck” szócskát. A Freedom című dal pedig többek között a Mátrix című filmben is felcsendül.
A RATM, ahogy írtam, jellemzően erős politikai tartalmú szövegeket írt, akkori koncertjeik is többször egyfajta politikai tiltakozásba csaptak át.
A zenekar még két, szintén erős albumot adott ki, majd ezt megfejelték egy feldolgozásalbummal, aztán a hangszeresek külön bandát alapítottak az azóta tragikusan elhunyt Chris Cornell énekessel, Audioslave néven, egy kissé eltávolodva a RATM zenéjétől. Jelenlegi munkásságukról lentebb még írok.
Ebben a bizonyos sorrendben nagyon szorosan követi a RATM albumát a Downset. bemutatkozó nagylemeze, amely a Downset. címet kapta, és 1994-ben jelent meg.
Na, Rey Oropeza itt már rendesen az arcunkba üvölti a mindennapi kilátástalanság szülte dühét! A nyitó Anger minden idők (jajj, csínján az ilyen jelzőkkel!) egyik leglendületesebb nyitószáma. De a tempó utána sem lankad, olyan, mintha egy nagy gyomrost szednénk be, és csak a harmadik-negyedik szám körül térnénk észhez. A dalok fogósak, heves bólogatásra késztetőek, remek groove-ok kíséretében.
A Downset. ezek után még egy igen erős és egy kissé fáradtabb, de még mindig minőségi albumot szállított le, aztán szép csendben kimúlt. Rey-ék egészen 2014-ig „voltak távol”, amikor is egy visszatérő albummal örvendeztették meg a stílus rajongóit.
Listám harmadik helyére egy filmzenealbum kerül. Már az megérne egy cikket, hogy amíg a ’90-es években a készítők komoly fantáziát láttak abban, hogy egy-egy film promóciójába bevonjanak egy jól futó zenekart, és ez tipikus win-win szituáció volt mind a film, mind a bandák számára, addig mára ez is teljesen eltűnt.
Gondoljunk csak bele: Mission Impossible 2 – Metallica – I Disappear, Interjú a vámpírral – Guns N’ Roses – Sympathy for the Devil, Terminator 2 – Guns N’ Roses – You Could Be Mine, Maximum Overdrive – AC/DC – Who Made Who, Singles (Facérok) – Alice In Chains, Pearl Jam, Soundgarden, Mudhoney stb.. Vagy a Last Action Hero (Az utolsó akcióhős) album, többek között az AC/DC, az Anthrax, az Alice In Chains, a Megadeth stb. egy-egy kiadatlan, illetve direkt ide készülő dalával. Szóval a filmnek is jót tehet, ha a zenekar rajongói érdeklődést mutatnak iránta, az együtteseknek pedig szintén, ha a zenéjüket olyanok is meghallgatják, akik normál esetben ezt nem tennék.
De vissza a dobogóshoz! Ez egy erősen ’B’ (vagy inkább ’ZS’) kategóriás film, a Judgment Night (Az ítélet éjszakája), amelyhez egy olyan filmzene-albumot sikerült összeállítani, amilyet talán azóta sem. Minden dal egy rap, hip-hop és egy rock, metal előadó közös műve, olyan lehetetlennek tűnő párosítások képében, mint a Faith No More–Boo Yaa TRIBE, a House Of Pain–Helmet, vagy a még érdekesebb Pearl Jam–Cypress Hill. Az egyik pálmát viszont az Ice-T és a Slayer koprodukciójában előadott Disorder című dal kapja. Ez három The Exploited nóta egybefűzve, hihetetlen energiákkal, amely tuti magával ragad. A punkos, sodró lendületű tétel ékes példája annak, hogy a punk és a thrash nem is áll annyira távol egymástól. A gengszter-rapper pedig jócskán hozzátesz a dalhoz.
A másik pedig egy Biohazard–Onyx közös szerzemény, a címadó Judgment Night. Itt a műfaj minden rá jellemző elemével találkozhatunk, két, a maga stílusában is kiemelkedő zenekar előadásában.
A film elhasalt, az album viszont felejthetetlen klasszikus maradt.
És akkor a jelenről! A műfaj mintha újra éledezne, több figyelemre méltó album jelent meg, vagy várható a közeljövőben. A Prophets Of Rage a RATM zenészeiből alakult zenekar, kiegészülve a Public Enemy és a Cypress Hill rappereivel. Gyakorlatilag itt egy szupergroupról beszélhetünk. Kíváncsian várom, mit hoznak ki ebből!
Egy másik figyelmet érdemlő banda a Powerflo, amely a Body Count előzenekaraként nemrégiben nálunk is megfordult. Itt egykori Fear Factory-, Biohazard- és Cypress Hill-tagokból verbuválódott össze egy szintén sokra hivatott szupergroup. Ha már itt tartunk, nem feledkezhetünk meg a jó öreg Body Count-ról sem, amely, dacolva mindennel, rendíthetetlenül nyomja arcunkba a zenéjét.
Itthon pár éve egy sokat ígérő felvétel jelent meg a Redrum Syndicate előadásában, a műfaj legszebb hagyományai szerint. Őket sajnos szem elől tévesztettem, nem tudom, mi lehet velük, léteznek-e még.
Jelenleg a miskolci Z!Enemi szolgáltatja a műfaj kedvelőinek a magyar nyelvű zenét ebben a stílusban.
Írásaimban törekszem arra, hogy minél átfogóbb képet adjak egy-egy témáról, de ha valami nagyon fontos kimaradt volna, kommenteljétek be ide!
Továbbá, törekszem személyes jellegű dolgok ismertetésére. Itt most megosztom veletek a három általam legjobbnak vélt hip-hop, rap-metal dalt (a cikk során belinkelt felvételek mellett természetesen). Csekkoljátok! Elő a bő gatyákat, XXL-es pólókat és a bandanát! Jó zenehallgatást! Yooo muthafucka!
Magyarok közül még csekkold be a Beerzebub rap-metal formációt Mosonmagyaróvárról!