Dávid Laci kollégám tavaly már írt a schweinfurti csapat bemutatkozó, abban az évben jubiláló albumáról, a Go and Live … Stay and Die-ról (itt), én pedig az együttes legfrissebb, 2017-es alkotásáról (itt). Ez alkalommal a zenekar egy újabb korongja, a 30 évvel ezelőtt megjelent Brain Damage kerül sorra.
Nem tudok elfogultság nélkül írni a lemezről, amelyet az évtized egyik legjobb német thrash anyagának tartok. Ötletes, magabiztos, egyszerre kemény és dallamos, ráadásul jól is szól. A Vendetta, úgy gondolom, elindult vele a nemzetközi sikerek felé vezető úton, majd érthetetlen módon megtorpant, ugyanis az album megjelenését követően, 1990-ben a csapat feloszlott.
Addig azonban minden nagyon szépen alakult: egy erős bemutatkozó anyagot egy meggyőző folytatás követett, ám míg a debüt zsigeri thrash metalt tartalmazott, a Brain Damage agyasabb, kifinomultabb muzsikát rejtett. Az is dicséretes, hogy az 1984-es megalakulástól a megszűnésig ugyanaz a négyes – Achim „Daxx” Hömerlein és Michael „Micky” Wehner énekes-gitárosok, Klaus „Heiner” Ullrich bőgős, valamint Andreas „Samson” Samonil dobos – jelentette a csapatot.
Ami már első hallásra feltűnik, hogy az anyag úgy szól, mint az állat, ráadásul tisztán, egymástól jól elkülöníthetően vannak jelen a hangszerek. A zenét hallva az „intelligensen kemény” jelző jutott eszembe. A másik, ami meghatározó, a basszusgitár kiemelt szerepe. Több nóta is bőgőfutamokkal indul, de szinte mindegyik tételben hallunk ilyen kiállást. Az ének minimális mértékben melodikus, a gitárosok játékában egészséges arányban jelenik meg a riffelés és dallamos szólómunka, a dobos Samonil pedig több dalban is (például a Never Die-ban) rafinált megoldásokat mutat be.
Már az albumot nyitó War is halmozza a riffeket és a témákat, váltogatja a ritmusokat. Mindez a lemez egészére is igaz, amitől az anyag szórakoztatóvá, megunhatatlan zenei élménnyé válik. Külön is kiemelnék néhány emlékezetes momentumot (bár szinte valamennyi nótát szét tudnám dicsérni), például a finoman, torzított gitárok nélkül induló Precious Existence-t, amely fokozatosan épül fel, majd pedig le.
A címadó nótához és a Fade to Insanity-hoz hasonló dalokról szokták mondani, hogy a témáikból más zenekarok egy egész lemezt megírnának. Utóbbi, amely a bőgőn előadott Örömódával indul, kis túlzással az öt kedvenc instrumentális szerzeményem egyike. A Love Song pedig a maga bő egy percével poénos felvezetése a már említett szöveg nélküli nótának.
Szűk 37 percnyi zsenialitás, amelyet – elődjével ellentétben – máig szívesen hallgatok. Kár, hogy a folytatás már nem volt ilyen makulátlan. A zenekar 2002-ben újjáalakult, igaz, a régi csapatot akkor már csupán a basszusgitáros Ullrich képviselte. Három albumot jelentettek meg (Hate – 2007, Feed the Extermination – 2011, The 5th – 2017), amelyek közül csupán az utolsót ismerem, az viszont nagyon nem méltó a Vendetta patinás nevéhez. Kár értük, sokkal többre lettek volna hivatottak.
Miközben – reggel 6 és 7 között – ezt a megemlékezést írtam, az albumot hallgattam, amely így máris bearanyozta a napomat. Óriási zene, aki véletlenül nem ismerné, annak mielőbb érdemes pótolnia ezt a mulasztását. 🙂
Leave a Reply