Képzeljük el, hogy az egykori Doors-énekes, Jim Morrison fekete-afrikai muzsikusként születik újjá, és doom metalt játszik! Nem könnyű? Pedig valami ilyesmi zenére számíthatunk az ugandai Vale of Amonition-től.
Határterületi zene, amit hallunk tőlük: a besorolása szerint ugyan progresszív doom, ám aki valami olyat vár, amit az európai és az amerikai csapatoktól megszokott, annak bizony hiányérzete lesz. Kétségtelenül metal ez, annak viszont elég szellős. A súlyos, gitáros pillanatokat sűrűn váltják narratív részek, színesítik hangminták, lágy, gitáros vagy zongorás, orgonás betétek. A VOA muzsikája elé a „pszichedelikus”, az „alternatív” és az „extrém” jelzőt is nyugodtan odabiggyeszthetjük.
A szóban forgó anyagnak, amely a zenekar második nagylemeze, van egyfajta sötét, sejtelmes, melankolikus, gyászos atmoszférája, Egyes kritikusaik azt írják róluk, a Vale of Amonition zenéje transzcendens utazás – de hová is? Afrika legmélyére, a titkos kultuszok, véres babonák, a hétköznapi kegyetlenségek világába, ahol a természetközeliség a sötét erők imádatával, a pillanatban való létezés az örök halállal ér össze.
A korongról borzongva hallgatjuk egy különös világ neszeit, a primitív létezés kutyanyüszítését, lónyerítéseit és eksztatikus kántálását. Az ének időnként – talán szándékosan – egy kicsit hamisan szól, ám tudjuk, hogy közvetlenül a forrásból ered, a sorok évezredes gyökerek meghosszabbításai.
A csapatot 2009-ben, Uganda fővárosában, Kampalában alapította Victor Rosewrath énekes, aki az együttes fennállásának szűk egy évtizede alatt csaknem tucatnyi zenésztársat fogyasztott el, túlnyomórészt dobosokat, akik így leginkább alkalmi segítőnek, sessionmuzsikusnak tekinthetők mellette.
Victor és együttese eddig két nagylemezt, számos demót és single-t, továbbá egy EP-t és egy válogatásalbumot jelentetett meg, valamennyit saját kiadásban. A formáció nevének jelentése „A lőszerek völgye” (Valley of Ammunition); tegyük hozzá, Rosewrath időnként nemlétező vagy oda nem illő angol szavakat, nyelvtanilag helytelen szószerkezeteket használ (lásd pl. a Those of Metal Afar lemezcímet).
Az énekes fő hatásaiként a Candlemass, a Mercyful Fate, a Solitude Aeturnus és a My Dying Bride muzsikáját említi. Dalszövegei a sötét fantázia, a mágia, az okkultizmus témaköréből merítenek, történetei pedig nagyrészt a harcosoknak ebben a világtól elzárt völgyében játszódnak.
A csapat bemutatkozó albuma, a Those of Metal Afar 2013-ban látott napvilágot. Az anyagot csak a legnyitottabbaknak ajánlom meghallgatásra: inkább borzasztó, mint művészi, inkább büntetés, mint ajándék. Leginkább még a The Witch című nótát mondanám tipikus dalnak, a többi szerzemény provokáció, amelyekkel a frontember a tűréshatárunkat teszi próbára. Bevallom, egyik-másik számot időnként továbbtekertem.
A tavaly megjelent második nagylemezen, a Those of Tartarean Ancestry-n szerencsére látványos (jól hallható) elmozdulás történt az első album extrém-alternatív megközelítése felől a doom felé, ami sejthetően a csapathoz 2016-ban csatlakozott Solomon Dust-nak (gitár, basszusgitár) is köszönhető. Na és persze annak, hogy Rosewrath, mint mondta, nem szeretne két ugyanolyan alkotást készíteni.
A több mint egy óra játékidejű anyagot Kenyában, a lehető legprofibb körülmények között vették fel. Dobokon Kaymo működött közre, aki részben a lemez zenei rendezője is volt.
A címben szereplő Tartarus, azaz Tartarosz a halál utáni életben az örökös kín, a szenvedés és a bűnhődés helye, vagyis maga a Pokol. A csaknem ötperces intróban (Summoning Tartarus to Swallow the Vale) ez veszi át az uralmat a képzeletbeli Völgy felett: Victor kántáló, néhol fals énekének hátterében távoli morajlást és halk női éneket hallunk.
Aki veszi ezt az akadályt, az innentől már valódi muzsikával találja szembe magát, amely hol könnyebben, hol nehezebben emészthető. Rosewrath túlnyomórészt tisztán, dallamosan énekel, időnként viszont black-es károgás (Of a Painting Grim), death-es hörgés (Revisiting the Bitterness of God) és a már említett, rövidebb-hosszabb szöveges betétek is előkerülnek. Az olyan tételek, mint a Monarch of the Pale Heavens (The Saturn-Ruled), a Sorrow and the Story of Creation vagy a The Most of Merry Funerals nektek is simán bejöhetnek, a címadó nóta végighallgatásához viszont ismét csak szükségeltetik némi nyitottság és kitartás.
A dalok persze – a számos téma- és tempóváltásnak köszönhetően – kellően változatosak: a záró, kereken 15 perces Revisiting the Bitterness of God-ban például a csapat a keményebb és gyorsabb oldalát is megmutatja, de a legtisztább zongorahangokat, a lónyerítést és –prüszkölést is itt halljuk.
Egyik méltatója szerint a Those of Tartarean Ancestry egy doom metal mestermű, amely a csapatot az irányzat nemzetközi élvonalába emeli. Szerintem ez túlzás, az viszont tény, hogy az anyag egy semmi máshoz nem hasonlítható zenei élményt jelent, alapvetően doom-os megszólalással, és számos díszítőelemmel, amelyek változatossá, mondhatnám, megunhatatlanná teszik a lemezt – mindazok számára, akiket nem riaszt el Rosewrath hosszú narrációkban testet öltő költőisége és az időnkénti disszonáns hangzás.
Azt nem mondom, hogy lélegzet-visszafojtva várom a következő VOA-nagylemez megjelenését, ám ha elém sodorja az élet, az eddigiek ismeretében azt is szívesen meghallgatom.
Válasz írása