Amennyiben a jól ismert metal-adatbázisban a „band name” rubrikába beütjük a Trauma szót, akkor egy halom zenekarra bukkanunk. Segítséget csak az jelent számunkra, ha tudjuk, hogy melyik országból származik az adott csapat, ellenkező esetben órákon át bogarászhatjuk azt az együttest, amelyiket keressük.
Akikről most írok, egy veterán formáció, és San Franciscóból, tehát a Bay Area környékéről származik. Igen, igen, pontosan megboldogult Cliff Burton egykori, az Agents of Misfortune-t és az EZ-Street-et követő formációjáról van szó. 1981-ben alakultak, tehát az akkori, kialakulófélben lévő Bay Area-i színtér egyik legendás képviselőjét tisztelhetjük bennük. Tulajdonképpen az Anvil Chorus-sal, a Vicious Rumors-szal, a Blind Illusion-nel és az Exodus-szal egy időben jöttek létre, magyarán a power/speed előfutárai közé sorolandók.
A Trauma-t Cliff-en kívül Donny Hillier énekes, Dennis Schaefer dobos, valamint George „Tiger” Lady és Michael Overton gitárosok hívták életre. Ők készítették el a csapat első demóját 1982-ben, illetve szerepeltek a Such a Shame nótával a második Metal Massacre válogatáson, azonban egy évvel később jelentősen módosult a tagság. Azon túlmenően, hogy Cliff-et elszipkázta a Metallica, Tiger Lady-t Ross Alexander, Dennis Schaefer-t Kris Gustofson váltotta, míg az új basszusgitáros Lucas Advicula lett.
Ez a megváltozott felállású legénység vette fel 1984-ben második demóját, illetve a Shrapnel Records égisze alatt napvilágot látott Scratch and Scream albumot, amely az akkori idők power/speed remekműveinek egyike volt, sajnos mégsem kapta meg az őt megillető figyelmet. Ezután már csak egy évig húzták – menet közben Lucas Advicula helyére Glen Gordon került –, s végül 1985-ben lehúzták a függönyt.
Gyanítom, a fanatikusok nagy meglepetésére, 2013-ban a folytatás mellett döntöttek. Donny és Kris mellé Marcel Eaton basszusgitáros, valamint Kurt Fry gitáros csatlakozott, a visszatérés apropóját pedig az szolgáltatta, hogy régi kiadójuk, a Shrapnel felkérte őket, hogy támogassák meg a Scrath and Scream újrakiadását. A dologból nemcsak ez valósult meg, hanem új korong is született, mégpedig a 2015-ös esztendő egyik legerősebb alkotása, a Rapture and Wrath.
Ahogy annak idején Kris Gustofson nyilatkozta nekem: „Nem akartuk újra feltalálni a spanyolviaszt. Olyan zenét akartunk csinálni, amilyet mi, mint banda szerettünk.” Maximálisan egy, a gyökereikhez abszolút hű, de mai hangzással tálalt album született három évvel ezelőtt, mintegy dicsőséges visszatérésnek aposztrofálandó. Az eltelt időkben azonban mély hallgatásba burkolóztak, aminek egyik oka a tagcserék, a másik pedig az új dalok megírása volt.
A Rapture and Wrath megjelenését követően Kurt Fry kilépett, így őt először egy veteránnal, Jeff Jones-zal (St. Elmos Fire), majd Bobby Cannon-nal (Discordia) pótolták, mígnem a végső megoldásra Joe Fraulob (ex-Brutal Groove, ex-Danzig, ex-Deconstruct) személyében találtak rá. A távozás mellett döntött Marcel Eaton is, akitől Steve Robello (Dublin Death Patrol, ex-Heist, ex-Out of Control, ex-Rock the Nation ) vette át a stafétabotot. Mivel a Trauma mindig is kétgitáros zenekar volt, Steve gitárra váltott, új basszerosként pedig Greg Christian-t (ex-Legacy, Trinity Fallen, ex-HavocHate, ex-Meshiaak, ex-Testament) üdvözölhetjük a zenekar soraiban.
Miután a lemez kétszer-háromszor lepörgött, örömmel konstatáltam, hogy fáradásnak, sápadásnak nyoma sincs, ezek a fazonok a hatodik X-hez közeledve (Greg és Joe a legfiatalabbak) is óriási formában vannak. Sőt, azon a véleményen vagyok, hogy az As World Dies jobb lett elődjénél, plusz valamelyest rövidebb, velősebb is. A legfeltűnőbb, hogy Donny Hillier hangja a megtévesztésig hasonlít Bruce Dickinson orgánumára, azonban a zenének nem sok köze van az Iron Maiden-hez, mert az tradicionális US power/speed, mégpedig a legjobb fajtából. Főleg a gyors, zakatolós szerzemények, mint a From Here to Hell, a borult hangulatú kezdéssel ellátott címadó szerzemény és az akusztikus részekkel indító Run for Cover nyerték el a tetszésemet, de nagyot ütnek az olyan tételek is, mint a középtempós The Rage, a Gun to Your Head, az epikus jellegű Last Rites, vagy a Savage.
Töményen, vaskosan szólal meg a végeredmény, káprázatos rifforgiát vezetnek elő a bárdisták, kalapálnak, húznak az alapok, a ritmusok, amire az énekes teljesítménye teszi fel a koronát. Tölteléknek híre-hamva sincs, egységesen erős, magas színvonalú alkotás az As World Dies; pályakezdő, hasonló stílusban alkotni kívánó csapatoknak példaként, referenciamunkának lehet felhozni.
Tisztában vagyok azzal, hogy sohasem lesznek szupersztárok, kizárólag maroknyi rajongónak szól ez a mű, de több reklámot, publicitást feltétlenül megérdemelnének. Nem tudom, hogy ennek érdekében mire képes jelenlegi kiadójuk, a The Orchard, de az előző anyagot gondozó német Pure Steel valószínűleg többet tudott volna értük tenni. Ami viszont biztos, hogy a maximálisnál kevesebbet semmiképpen sem adok az albumra.
Thanks for mentioning my name.