Egy kicsit félve kezdtem el hallgatni az új Stormwitch albumot, hiszen egy nagy, régi kedvencemről van szó, akik a zseniális Stronger than Heaven és The Beauty and the Beast albumokat adták a világnak, amelyek szerintem megkerülhetetlenek a német színtéren. Ám ahogy jó néhány old school heavy metal banda, később ők is mélyrepülésbe kezdtek, majd a megszűnés szélére sodródtak, hogy aztán 2015-ben egy vállalhatatlan albummal térjenek vissza, amely a Season of the Witch címet viselte. Az a lemez minden volt, csak nem Stormwitch-szintű alkotás: erőtlen ének, szétesett harmóniák és darabjaira hullott koncepció jellemezte, vagyis számomra hatalmas csalódást jelentett.
Éppen ezért most sem számítottam sok jóra, egyszerűen nem néztem ki a mára már csupán egyetlen eredeti taggal (Andy Mück énekes) rendelkező bandából, hogy képes ismét valami olyat letenni az asztalra, amivel egy kicsit is ki tudnának engesztelni. Előre lelövöm a poént: hála istennek, sikerült nekik, méghozzá nem is akárhogy! Na, de haladjunk szépen sorjában!
Már a nyitónóta (Songs of Steel) is sejteti, hogy visszaköltözött a lélek a Stormwitch-be: nagyon összeszedett, feszes a dal, és végre Andy hangja is a régi fényében ragyog. Nem akarok ítélkezni, de valami olyasmit sejtek a háttérben, mint a Helloween-es Andreas Deris esetében: talán Andy is rájött, hogy az alkohol maximum Lemmy torkát tarthatta karban, senki másét.
Az Odin’s Ravens szintén kellemes darab, jól megjegyezhető, dallamos refrénnel, míg a The Choir of the Dead a lendületével hoz valami újat a korongra. Az első három dalra egyáltalán nem lehet panaszom, mindegyik remek, Stormwitch-féle iparos munka; viszont a negyedik, címadó nóta végre meghozza azt, amire már régóta várok: hosszú idő óta ez az első olyan Stormwitch-dal, amitől azonnal libabőrös lettem. Szuper a refrénje, a banda a legjobb pillanatait idézi a Bound to the Witch-csel, ez az egyik kedvencem az albumon, mert hogy több is van!
A Life Is Not a Dream és az Ancient Times szintén kiváló darabok, míg az előbbi dúdolhatóságával tűnik ki, addig az utóbbi egy jobb Helloween-szerzeménynek is elmenne, ami az én számból mindenképpen dicséret. Nálam a The Ghost of Mansfield Park is bekerült az album legjobb pillanatai közé, de az igazi nagy durranást az utolsó opuszra tartogatták a srácok, ugyanis a Nightingale-lel egy igazi, hamisítatlan Stormwitch-balladát sikerült alkotniuk, aminek ott a helye közvetlenül a Tears by the Firelight mellett.
Sajnos a King George és az Arya inkább lefelé húzzák a pontszámot, de a banda még így is simán megkaphatja a négy pontot, mert sikerült a régi hírnevükhöz méltót alkotniuk. A siker receptje pedig egyszerű: ismét erőteljes az ének, feszes a zenei kíséret, és végre érződik, hogy dolgoztak is a refréneken, nem csak úgy odahajigálták őket 250 méterről.
Azt mondom, gyorsan felejtsük el a legutóbbi rémálmot, élvezzük ezt a lemezt, és várjuk, hogy mivel rukkol ki legközelebb a Stormwitch, mert hogy az irány most jó, ez egészen biztos. Andy kapitány, tartsa a kormányt, hamarosan révbe érünk!
Leave a Reply