Eme csapat esetében is meg vagyok lőve a „Melyik a kedvenc St. Vitus albumod?” kérdéssel. Ha nem is hosszú, de némi gondolkodási idő után mondom azt, hogy a Die Healing. Sőt, a Scott Reagers-es korszak áll hozzám a legközelebb, annak ellenére, hogy a Children of Doom-mal ismertem és kedveltem meg az együttest. Akkor miért a Mournful Criesről írok? – merül fel a kérdés? Szimplán azért, mert idén 30 éve jelent meg, tehát jubilál az anyag.
Ami érdekesség, különlegesség velük kapcsolatban, az a helyszín, ahol és amikor alakultak: Los Angeles, 1978. Még Tyrant név alatt hozta össze a formációt Scott Reagers énekes, Dave Chandler gitáros, Mark Adams basszusgitáros és Armando Acosta dobos (R.I.P.). Abban az esztendőben egy próbatermi felvételt is rögzítettek, majd 1980-ban, a klasszikus Black Sabbath nóta (St. Vitus Dance) alapján változtatták a nevüket St. Vitus-ra. A birminghami alapcsapaton kívül olyan formációk gyakoroltak még hatást a zenekarra, mint a Judas Priest, a Blue Cheer, a Blue Öyster Cult és Alice Cooper.
Köztudott, hogy azokban az időkben, sőt abban az évtizedben a glam/hair és a thrash vetélkedése jellemezte a Los Angeles-i színteret, magyarán a St. Vitus semelyik táborba sem tartozott, egy teljesen önálló szeletét képezték az akkori szcénának. Védjegyeiket egyrészt a már említett anyagon, másrészt pedig az 1983-as demójukat követő összes lemezükön lefektették, ami Dave Chandler gitárjának egyéni, összekeverhetetlen soundját, valamint mindenkori énekesük hangját jelentette. Legyen szó Scott Reagers-ről, Wino-ról, illetve a Children of Doom-ot feléneklő Christian Linderson-ról (ex-Terra Firma, Digital Devil, ex-Count Raven, ex-Goatess, ex-Weekend Beast, jelenleg Lord Vicar), a St. Vitus vokalistái markáns orgánummal, kiállással rendelkeztek.
Ebből adódóan a zenekar pályafutásának négy szakasza különíthető el egymástól: 1.) 1978–1986, Scott Reagers-szel; 2.) 1986–1991, Wino-val; 3.) 1992–1994, Christian Linderson-nal; 4.) 1994–1996, újra Scott Reagers-szel. 2003-ban egy rövid időre újjáalakultak, azonban a tényleges összeborulásra csak 2008-ban került sor Wino-val. Egy évvel később Armando Acosta helyére Henry Vasquez (ex-Archie Bunker, Blood Of The Sun, ex-Porn, ex-Sourvein) került, 2015-ben tért vissza Scott Reagers, míg Mark Adams-től 2016-ban vette át a basszusgitárt Patrick Bruders (Down, Outlaw Order, Gasmiasma, ex-Crowbar, ex-Goatwhore) X).
Az is érdekes volt pályafutásuk korai éveiben – gyakorlatilag pont a Mournful Cries-zal bezárólag –, hogy a Black Flag gitárosa, Greg Ginn által életre hívott SST Records-hoz tartoztak. A csapat nemcsak hogy feldolgozta a Black Flag Thirsty and Miserable című dalát, hanem magával a bandával is baráti kapcsolatot ápolt, valamint a punk rajongók körében is komoly népszerűségnek örvendett.
Újabb kérdést vet(het) fel az is, hogy kinek melyik St. Vitus-periódus a kedvence? Szavazós játékunk egyértelműen jelezte a Wino-éra dominanciáját, ugyanakkor a Scott Reagers-szel készült albumok is klasszikusak, kivétel nélkül mindegyik, ahogy a Children of Doom is briliáns mű. (A producere Don Dokken volt!!!). Ahogy azzal mindenki tisztában van, Wino az 1986-os Born Too Late-en mutatkozott be a frontember posztján, 1987-ben jött a Thirsty and Miserable EP, 1988-ban pedig a Mournful Cries-szal jelentkeztek. Nem cicóztak sokat a felvételekkel, lévén, hogy a Music Grinder-ben rögzített anyag munkálatai mindössze három napot (március 24-27.) vettek igénybe, a zenekar és Joe Carducci produceri közreműködésével.
Miután számomra a St. Vitus alkotásai maximálisan hibátlanok, nem szívesen írom le, hogy a Mournful Cries nem üti meg sem elődei, sem utódai színvonalát, pedig ez az igazság. Bár arról szó sincs, hogy ez egy csapnivalóan rossz lemez, csupán nívóját tekintve marad el a többi anyagtól, igaz, azt is hozzá kell tennem, hogy nem sokkal. Maradjunk annyiban, hogy átlagos, kiugró pillanatok nélküli lett a végeredmény, mintegy rutinmunka; ennél a felhozatalnál a Born Too Late és/vagy a V is nagyságrendekkel jobb, erősebb.
Chandler szennyes, torzított, a wah-wah pedált sűrűn használó gitáros megszólalásának a doom mezőnyben – sőt, megkockáztatom, az egyetemes metal színtéren – nincs párja; kétségtelen, hogy a sludge bandák rengeteget tanultak tőle. Ettől a lemeztől indult el az a tendencia, hogy a gitáros is bevállal egy-egy dalt, ezen az albumon a Dragon Time-ban hallható Chandler hangja. A gitártémákat amúgy megosztották egymás között, Wino a Dragon Time-ban, a Bitter Truth-ban és a Looking Glass-ben penget. Ami engem illet, nálam a Shooting Gallery, illetve a gyönyörű akusztikus részekkel kezdődő, Doug (H.B.) Caldwell-nek ajánlott Bitter Truth viszi el a pálmát.
Sohasem értettem, hogy Mark Adams-et miért nem említik a legjobb basszusgitárosok között, mert ugyan ezen az albumon nem nyújt kiemelkedőt, de a Born Too Late-en, a Children of Doom-on, illetve a Die Healing-en egyszerűen brillírozik, és Armando Acosta-val minden idők egyik legjobb ritmusszekcióját alkotta. Wino pedig csak egyszerűen Wino, a doom és úgy en bloc a metal mezőny egészének ikonikus, meghatározó alakja.
A maga 33 perces hosszával a legrövidebb St. Vitus mű a Mournful Cries, igaz, sohasem volt rájuk jellemző, hogy elnyújtanák a nótákat. Csupán a Children of Doom-on merészkedtek egy óra fölé, míg a Die Healing 50 perces lett. Az anyaghoz tartozik még az az információ is, hogy a borítón látható, Lionel Baker festette Sárkány Órája című képet eredetileg Yngwie J. Malmsteen rendelte meg, de sohasem használta fel azt.
Itt tartott a St. Vitus 1988-ban, hogy utána még további három, parádés anyaggal kényeztesse el rajongóit. A Trouble-lal és a Pentagram-mal egyetemben a doom pionírjai, „őskövületei”, akik minden tiszteletet és elismerést megérdemelnek. Jaj, de örülnék, ha Scott Reagers-szel még az idén, esetleg jövőre egy új hangzóanyagot szállítanának le.
Leave a Reply