
Mindjárt itt a legelején egy elég realista feltételezésből szeretnék kiindulni. Szükségünk lesz rá, mint kiindulási pontra, ha a Shape Of Despair zenéjét meg akarjuk érteni. Feltételezem ugyanis, hogy Finnország klímája valamifajta különös hatással van az ott élők lelkületére. Úgy vélem, hogy az északi sarkkör magasságában valami delejes furcsaság terjeng a levegőben, ami árnyékot vet mindenre és mindenkire, és egy összehúzó erejű, befelé fordulásra késztető varázslattal lengi be az élet minden területét.
Az éghajlati és fényviszonyok csak szűkre szabott tereket hagynak az élet szépségei számára. Mintha ennek a tőlünk nézve szeles, nyirkos és félhomályba vesző, végtelen északi régiónak az istenei kissé szűkmarkúan bánnának a szívet melengető gesztusokkal. A természeti erők a maguk lassú eróziós munkájával végül a saját képükre formálnak mindent, ami útjukba kerül. A végtelen tájak és a ritkás emberi közösségek előre kiszámítható rendszerességgel tűnnek el fél évekre a köréjük lehelt derengő éjszakákban, és magukba gubózva ábrándoznak eljövendő napsütötte délelőttökről. Ilyenkor egy kicsit lelassul minden, megáll a világ, az idő is téli álmot alszik. Mondhatni, hogy arrafelé ideálisak a viszonyok az elhagyatottság, a magány és a reménytelenség életérzésének átéléséhez. Én legalábbis így képzelem.
Jarno Salomaa azonban nemcsak elképzeli mindezt, hanem benne is él. Neki ez a kifakulás a létezés normális állapota, a mindennapok megszokott része, és nem utolsó sorban zenéjének ihletadó forrása. A gitáros-zeneszerző hosszú, magányos erdei sétái során rendre bejárja a lélek sötét mélyébe vezető kacskaringós ösvényeket, és miközben egyre mélyebbre hatol előre a rengetegben, feltölti magát a hely szellemével, a reménytelenségnek és elhagyatottságnak azzal a sajátosan északi aurájával, amit csak ott lehet megtapasztalni. Ez az aura sűrűsödik aztán Salomaa és a Shape Of Despair zenéjévé, és sugárzódik tovább a hallgatóra.
Közbevetőleg ide egy gyors kérdést beszúrnék, aztán lépünk is tovább. Az, hogy a doom zene első definíciószerű megjelenése nagyjából mikorra tehető, és mely zenekarral hozható összefüggésbe a „feltalálása”, azt gondolom, nem vita tárgya. Kiüresedett szólamnak hangzik ugyan, de jelen esetben kiemelten igaz: minden a Black Sabbath-al kezdődött. És a funeral doom? Kik, mikor és melyik lemezen lassították le a tempójukat olyan feltűnő mértékben, hogy az már egyedi címkét, külön kategóriát igényelt magának a metál zene nagy rendszertanában? Bizonytalan vagyok a válasszal. Talán 1991-re tippelnék, és a Cathedral Forest of Equilibrium című lemezére gyanakodnék. Mindenesetre az a lemez számomra feltűnően más volt, mint az addig megszokottak.
Mindezt csak azért említem, mert Jarno Salomaa is funeral doom-ban utazik. 1995-ben, az eredetileg még Raven néven alapított zenekarával csak belső használatra elkészítették bemutatkozó demójukat, az Alone in the Mist-et, ami aztán a 2000-ben, már Shape of Despair név alatt kiadott első nagylemezük zenei alapja lett. A Shades of… tulajdonképpen az eredeti demó újragondolt, kimunkáltabb kiadása. Mindezek mellett pedig a funeral doom egyik alapvetése.
A műfaj belső logikájából kiindulva sejthető, hogy itt a hangszeres kvalitások fitogtatásának nincs semmilyen terepe, ilyenekre senki se számítson. A funeral doom soha nem a villogásról és a kontroll ládákra támaszkodó heroikus pózokról szólt. Sokkal inkább hangulatokról, lelkiállapotokról és testen belül mozgatott energiákról. Mivel a dalokat szinte kizárólag Salomaa írta, így nyilván leginkább az ő benyomásai összegződnek bennük. Valószínűleg az ő energiái éltetik a zenekart is, és így az ő életciklusának változásaival magyarázhatók a kimaradások a Shape of Despair aktivitásában. Stabil felállással ugyan, de a zenéjükhöz hűen, elzárkózó, rejtőzködő létformában tolják maguk előtt a funeral doom tengelyig iszapba süllyedt koncepcióját.
Mindezek után álljon itt a tracklista, mert a számcímek többet mondanak el erről a koncepcióról, mint ezer szó. …In the Mist, Woundheir, Shadowed Dreams, Down into the Stream, Sylvan Night. Ha mindez mégsem lenne eléggé egyértelmű, pár szóban összefoglalva a következő érzeteket vetíti az album tudatunk áttetsző falára: hipnotizáló pulzálás, nyugodt szívritmus, a meditáció egyenletes levegővétele. Ezek az első benyomások. A varjak hosszú távokhoz alkalmazkodott, energiatakarékos, lassú szárnycsapásaival köröz fölöttünk a Shades of… öt tétele, csaknem egy órán keresztül. Az ég halvány derengéséből színes tollakként alászálló zenei színfoltok teszik csak elviselhetővé ezt a sivár változatlanságot. Mivel azonban a monotónia nemcsak hogy szerves része, de talán a legfőbb eleme is a koncepciónak, így nem engedheti meg, hogy ezek a légies hullámzások hosszú távon megtörjék saját ritmusát. Salomaa egy percre sem engedi el a kezünket, visz magával esti sétáinak valamelyikére.
Nem sietünk, inkább csak haladunk. Vagy az erdő végtelen, vagy mi megyünk nagyon lassan, mert a táj mintha semmit sem változna. Apró részletei azonban mégsem egészen homogének. Néhol vannak bennük vörös és fekete rózsák, suhanó szárnyak, megnyúlt árnyékok, és itt-ott némi halvány fény is. A lassú ritmus visz magával minket, és mindeközben fáradhatatlan szorgalommal cipeli a hátán a lemez teljes zenei anyagát is. Leginkább töretlenség és megnyugtató stabilitás jellemzi a menetét. Olyan mértékben változatlan az alapritmus, hogy a lemez lassan beúszó és kifakuló öt tétele egyetlen folyammá látszik összeállni. Ez egy órányi mantrázást és ködkémlelést jelent a doom eszközeivel előadva.
Elismerem, ez így önmagában még nem ígér túl sok jót, ám esetünkben a helyzet sokkal jobb, mint ahogy elsőre hangzik. Ugyanis valami olyan megfoghatatlan szépség sugárzik ebből az egyébként végletekig mizantróp zenéből, ami azonnal feltűnik, és amitől az ember aztán már képtelen elvonatkoztatni. Szélfútta pókhálók könnyedségével úsznak be a zenébe mindazok a szebbnél szebb apró részletek, amik elemelik a földtől és légiesebbé teszik ezt az amúgy lomha mozgású önmarcangolást. A stabil rendszerességgel bekapcsolódó női ének még ezt a kiadós esti sétánkat is képes beragyogni könnyed derengésével. Egyszerű, de elegáns motívumok kapcsolódnak össze a zene áramlásával, majd merülnek el benne pár perc után, és adják át helyüket a következő fátyolos jelenésnek.
Ködbe vesző erdők képei közt halad előre ez a végtelen lejtmenet-spirál, mégis magasságvesztés nélkül zárjuk a kört. Pont ugyanott vagyunk a végén, ahonnan az elején elindultunk. Hosszú távot jártunk be, közben azonban egy centit sem haladtunk. Egy loop fogságába kerültünk. Az általuk megidézett műfajjal könnyen az unalom óceánjának zátonyára futhatnának, ám Salomaa és társai olyan jól navigálnak a vesztükre törő sziklák és hullámok közt, hogy úgy érezzük, mintha előrehaladásuk tükörsima vízfelületen történne. Pont azon a sebességen csordogálnak a hangok, hogy még komfortosan érezzük magunkat köztük. A ráhangolódással voltaképpen csak emberi léptékünkben kerülünk szinkronba a természet saját mozgási sebességével, ugyanazzal az ősi eróziós ütemmel, amivel a Shades of… is egyre mélyebbre vájja bele magát belső természetünk sziklás rétegeibe.
Hangulatzene ez, nem a mindennapok tartozéka. Ha Finnországban élnénk, talán állandóan ezt hallgatnánk, de itt nálunk is van bennünk annyi hajlam a depresszióra és az önsajnálatra, hogy az album könnyedén utat találjon felénk. Ha valaki nem ismeri a funeral doom műfaját, de érdekli a dolog, és szeretné beleásni magát ebbe a magának való és elmélkedésre hajlamosító zenei világba, annak ideális beavató anyag lehet a Shades of…
Leave a Reply