1981: megalakul a Slayer. A helyszín a kaliforniai Huntington Park városa. 1981: megalakul a Slayer. A helyszín a texasi San Antonio. A két bandának minden bizonnyal fogalma sem volt egymás létezéséről, zeneileg abszolút elütöttek egymástól – noha a gyökereik, a hatásaik nagyjából azonosak voltak. Ami közös volt bennük, hogy mindkét együttest tehetséges, lelkes, fiatal muzsikusok hívták életre. Előbbiről, azt hiszem, felesleges beszélnem, ellenben utóbbiról mindenképpen, már csak azért is, mert ez a történet most róluk szól.
A formációt 1981-ben, San Antonio-ban alapította meg az egykori Blitzkrieg gitáros duója, Robert „Bob Dog” Catlin és Art Villareal, valamint Don Van Stavern basszusgitáros, Dave McClain dobos és Chris Cronk énekes, akit azonban hamarosan Steven Lane Cooper (R.I.P. – ex-Liquid Sky) váltott. (Érdekesség, hogy Cronk a későbbiekben a Fates Warning-ban, a Jag Panzer-ben, a Karion-ban, a Talisphere-ben, a Warchild-ban, illetve a Target 7-ben is megfordult, hangját azonban csak az első Karion demó, valamint a Talisphere és Warchild demói örökítették meg.)
A Slayer 1983-ban rögzített egy demót, amellyel felhívta magára a B.O.S.S. stúdió főnökének, Bob O’Neill-nek a figyelmét, aki azon melegében létrehozta a Rainforest Records-ot, és megjelentette a csapat első anyagát, a Prepare to Die EP-t. Mielőtt erre rátérnék, mindenképpen fontosnak tartom elmondani, hogy a Slayer a komplett texasi metal színtér előfutára volt, egy időben indult a Watchtower-rel, a The Edge-dzsel (akik később Sneak Preview-ra változtatták a nevüket, végül pedig King’s X-ként ismertük meg őket), a Helstar-ral, és a közvetlen környezetében kultikus zenekarnak számított. Az S. A. használatának roppant prózai okai voltak, ugyanis egyrészt Los Angeles-i „felebarátaik” pert helyeztek kilátásba, amennyiben a texasiak továbbra is Slayer-ként dolgoznak, másrészt hogy a rajongók ne zavarodjanak meg, ne keverjék őket össze Tommy Araya-ékkal. A rövidítés értelemszerűen városukra, San Antonio-ra utal.
Azonban nemcsak Texas, hanem a még javában embrionális állapotban lévő US power metal mozgalom is sokat köszönhet a Slayernek, mert az EP a Savatage Sirens-ével egyetemben (ráadásul a kiadási év is megegyezik) annak a vonalnak gyakorlatilag a legelső kiadványa. Esetükben nem túlzás „az Egyesült Államok válasza a Mercyful Fate-re” kijelentés, mert a gyors, tempós témák mellett a komplex, szövevényes dalszerkezeteket is előszeretettel alkalmazták; domináns szerepet töltenek be Don Van Stavern basszusfutamai, Steven Cooper hangja pedig kiköpött King Diamond-é, annyi különbséggel, hogy ő nem váltogatja orgánumát, ahogy azt a Gyémánt Király teszi, tette.
A sejtelmes, egy kicsit fenyegető The Door után berobbanó, sodró riffelésű címadó tételből egyértelműen kiderül, hogy komoly hatással volt rájuk az európai metal mezőny, értve ez alatt a már említett dán isteneket, illetve az olyan brit bandákat is, mint a Judas Priest, a Raven, a Jaguar vagy az Angel Witch. Az ötös mesterien keveri a fogós dallamokat a sebesség-centrikus témákkal, remekül iktatják be a váltásokat (Final Holocaust, Unholy Book), amelyek a Mercyful Fate-tel meghúzott párhuzamot igazolják. A „legmesszebbre” a To Ride the Demon Out-ban mennek el: ennek a szerzeménynek az elején Cooper sikolya egy az egyben King Diamond(os).
Arról viszont nem ők tehettek, hogy a B.O.S.S.-ban felvett anyag hangzása – az akkori sztenderdekhez képest is – gyenge, a producer/zenei rendezőpáros, Bob O’Neill és Rick Shreves a keverést, a végeredmény formába öntését illetően nem álltak a helyzet magaslatán. Ettől függetlenül a korabeli kritikák roppant kedvezően, lelkesen fogadták a minialbumot, így a Slayer a texasi mezőny egyik komoly nevévé, ígéretévé, húzóerejévé vált.
A folytatást illetően sem sokat vacakoltak, ugyanis egy évvel később újra a B.O.S.S. látta őket vendégül bemutatkozó lemezük felvételei apropóján. A felállásban azonban változás történt, mivel Art Villareal-t Ron Jarzombek váltotta. (Kiválását követően Art Chris Cronk-kal, Pete Perez basszusgitárossal és Frank Ferreira dobossal a Kariant /Karion/ hozta össze.) Túl sok köszönet nem volt a munkálatokban, ugyanis a korong megjelenését levették a napirendről, mert a Rainforest kiadó lehúzta a rolót. Ezt követően négy évet kellett várni a megjelenésre, ekkor, tehát 1988-ban vette meg a Los Angeles-i Under den Linden Records a mesterszalagokat, és posztumusz jelleggel, S. A. Slayer név alatt dobta piacra az anyagot, elkerülvén a konfrontációt Kerry King-ékkel.
Catlin-ék zeneileg ott folytatták, ahol az EP-nél abbahagyták, annyi különbséggel, hogy a Mercyful Fate hatások még markánsabbak, dominánsabbak lettek. Lendületes, tempós, húzós dal a címadó szerzemény, az Upon Us, the End, a Hell Will Be Thy Name és a Power to Burn, az Iron Maiden szelleme sejlik fel az epikus felhangokkal kísért, lírai elemekkel is átszőtt The Witch Must Burn-ben, míg az If You Want Evil, az instrumentális Off with Their Heads és az Ancient Swords – már csak komplex megközelítésük révén is – a Mercyful Fate világát idézik. Úgy vélem, hogy a másik instrumentálisért, a rövid, egyperces TLO 22-ért kár volt, önálló tételként nem értékelhető, amolyan átkötő jellege van, helyette egy „normális” dalt tehettek volna fel a lemezre. Sajnos ennek a lemeznek a megszólalására is igazak az EP-nél már leírtak: vékony, erőtlen a sound.
Mint írtam, mire a korong napvilágot látott, már híre-hamva nem volt a zenekarnak, ennek ellenére viszályba keveredtek a Rainforest-tel, amely nem akarta kiadni az anyagot, mondván, jogi hercehurcát eredményezhet a Los Angeles-i Slayer-rel, akiket ekkor már egy nagyobb kiadó támogatott. Továbbá, a csapat terjesztője, a Dutch East Indies is a saját jogi problémáival volt elfoglalva a Dead Kennedys Frankenchrist albuma kapcsán.
Ám jogi harcok ide vagy oda, 1984. november 30-án metaltörténelmi pillanatra került sor, amikor az Omni Entertainment koncertszervező ügynökség jóvoltából a San Antonio-i Villa Fontana klubban a két Slayer közösen lépett színpadra; Araya-ék ekkor a Haunting the Chapel EP-t turnéztatták. Végül az S. A. Slayer utolsó fellépésére szintén San Antonio-ban, a The Cameo-ban került sor a Nasty Savage társaságában, pár héttel a Slayer-buli után. (A Metallica előtt is ebben a létesítményben nyitottak, amikor James Hetfieldék legelső texasi koncertjeik egyikét adták.)
A banda 1984 végén oszlott fel, azonban a tagok nem tűntek el a nyilvánosság elől. Dave McClain, Steve Cooper, Don Van Stavern és Mark Reale a kérészéletű Narita-t hívták életre, majd miután ez a csapat megszűnt, Cooper – Harlan Glenn-t váltva – a Juggernaut-hoz csatlakozott. Mark Reale Don Van Stavern-t New York-ba csábította, hogy lépjen be a Riot-ba. Dave McClain szintén megfordult a Juggernaut-ban (ahol később Bobby Jarzombek váltotta), majd a Catalepsy, a Ministers Of Anger, a Murdercar és a Sacred Reich „érintésével” a Machine Head-ben kötött ki.
Minden esély megvolt arra, hogy komolyabb, ismertebb név legyen az S. A. Slayer-ből; a zenészek képességei, a dalok színvonala mindenképpen erre predesztinálták volna az együttest, de a nem megfelelő kiadói háttér romba döntötte a pályafutásukat. Mindkét korong kuriózum, kultikus anyag, ráadásul a Prepare to Die rengeteg kalózkiadást élt meg (hivatalosan a zenekar 2007-ben adta ki újra), míg végül a No Remorse szolgáltatott igazságot mindkét kiadványnak, amikor 2014-ben, 100 példányra limitált változatban, CD-n piacra dobta őket.
Amennyiben a US power feltétlen, elkötelezett híve vagy, a gyűjteményedből nem hiányozhatnak ezek a remekművek.
Leave a Reply