A ’70-es, ’80-as évek fordulóján kialakult N.W.O.B.H.M. alapjaiban változtatta meg a rock/metal zene arculatát. Kezdetben a sajtó által lesajnált, szimplán zajongó bagázsoknak nevezett csapatok 1980-ban „robbantottak bankot” (British Steel, Ace of Spades, Wheels of Steel), ami után nem lehetett őket lekezelni, félvállról venni, arról már nem is beszélve, hogy nem csak hazájuk színterére fejtettek ki óriási hatást, hanem világszerte generáltak egy folyamatot. Mert ki(k)nek, minek a hatására is jöttek létre az olyan bandák, mint a Slayer, a Metallica, az Anthrax, a német thrash vonal képviselői stb.?
A N.W.O.B.H.M. egyik legrégebbi formációja a Newcastle városában létrejött Raven. A csapatot az azóta is magként definiálható testvérpár, Mark Gallagher gitáros és John Gallagher basszusgitáros/énekes hívta életre 1974-ben, akikhez egy évvel később Paul Sherrif dobos, illetve Paul Bowden gitáros csatlakoztak. Az ütős nem sok vizet zavart, lévén, hogy csak egy évig vallhatta magát a zenekar tagjának. A helyét először Mick Kenworthy vette át, őt Sean Taylor váltotta, mígnem 1979-ben érkezett a csapatba Rob „Wacko” Hunter, kialakítva a klasszikus Raven-felállást.
Sheriff helyére az évtized fordulóján nagyon rövid időre Pete Shore került, azonban az 1980-ban megjelent I Don’t Need Your Money single-t trióban rögzítették, miután Shore elhagyta társait. A kiadványt az 1979-ben, Newcastle-ban, David Wood által létrehozott Neat Records gondozta; a Raven volt a kiadó legelső leszerződtetett bandája, akiket később olyan formációk követtek, mint a Blitzkrieg, a Jaguar és a Venom.
Hozzátartozik még a Raven múltjához, hogy a korai időkben Anglia észak-keleti részén pubokban, dolgozók klubjaiban léptek fel, alkalmanként pedig olyan punk csapatoknak nyitottak, mint a The Stranglers, illetve a The Motors. Már ekkoriban – tehát pályafutásuk kezdetén – jellemezte őket az intenzív, energikus előadás, a zenészek közötti kölcsönhatás, ami egy különleges, egyedi image-hez, valamint játékstílushoz, az athletic rock-hoz vezetett. Utóbbihoz az is hozzájárult, hogy a csapat tagjai atlétatrikót és futócipőt viseltek, valamint különböző sportokban (jégkorong, baseball) használatos felszereléseket (sisak, testvérteket) kezdtek hordani, Wacko például könyökvédőben és a jégkorongkapusok által használt maszkban ütötte a dobjait.
Noha egy komplett stílusirányzatról beszélünk, az azért megállapítható, hogy a N.W.O.B.H.M. csapatai elkülönültek egymástól, afféle „alosztályokra” tagolódtak. Egyrészt ott voltak a tradicionális heavy metal csapatok, mint a Judas Priest, az Iron Maiden, a Saxon, a Diamond Head stb.; másrészt léteztek a Black Sabbath hagyományait ápoló formációk, mint a Witchfinder General vagy a Pagan Altar; harmadrészt önálló, tehát zeneileg „sehová nem passzoló” bandaként bukkant fel a Def Leppard, a Motörhead, illetve a Venom; negyedrészt pedig megjelentek a gyorsabb, súlyosabb irányt képviselő alakulatok, mint a Jaguar, a Tank és a Raven.
Ezt az állításomat John Gallagher szavai is alátámasztják: „Mindegyik csapat teljesen eltérő módon szólt, de az energikus hangzás közös volt bennük.” Ahogy a Motörhead és a Venom, úgy ez utóbbi együttesek is komoly hatást fejtettek ki a később vitorlát bontó thrash/speed színtérre; hogy mást ne mondjak, nem véletlenül dolgozta fel a Kreator a Rock Until You Drop albumon található Lambs to the Slaughter-t Out of the Dark…Into the Light EP-jén.
„Emlékszem egy németországi koncertünkre 1983-ból, amikor kisétáltunk a klubból a parkolóba, és beszélgettünk a helyiekkel – meséli John Gallagher. – Ott voltak közöttük a Kreator és a Coroner tagjai, aztán Doro, a Rage-es srácok, és mások is a Ruhr-vidéki színtérről. Ők is mind jó fejek voltak. Elmondták, milyen nagy hatással voltunk rájuk. Sokat jelentett ez nekünk.”
Ezzel egyben azt is elárultam, hogy a Raven 1981-ben debütált a Rock Until You Drop-pal (ezt a már említett I Don’t Need Your Money és a Hard Ride kislemezek előzték meg). 1982-ben jött a folytatás, a Wiped Out (valamint a Crash, Bang, Wallop/Rock Hard single, Crash Bang Wallop EP), 1983-ban pedig korai korszakuk legjobbja, az All for One.
A legérdekesebb tudnivaló a korongról, hogy a londoni Pineapple stúdióban felvett és kevert, illetve az Utopia-ban maszterizált alkotás producerei Michael Wagener és Udo Dirkschneider voltak, mi több, az Accept frontembere több nótában is háttérvokálozik Wagener-rel egyetemben, sőt, a felvételek alkalmával a csapat Udo-val rögzítette a Steppenwolf Born to be Wild klasszikusát, amely önálló single-ként, illetve a Break the Chain EP-n került forgalomba. (Utóbbi single-ként is napvilágot látott.)
John Gallagher: „Az Accept-en belül akkoriban komoly feszültség uralkodott, Udo pedig fél lábbal kint volt a zenekarból. Michael Wagener-rel dolgozott együtt, az ő jóvoltából valósult meg az együttműködésünk. Imádtuk az Accept-et, és azzal kerestük meg Udót, hogy azt a számot muszáj lenne neki énekelnie. Ő meg úgy volt vele, hogy jó móka lesz, vágjunk bele. Így is történt. Legurított egy Chivas Regal-t, aztán bement a feljátszó-helyiségbe, szétüvöltötte az agyát, és pikk-pakk, meg is volt az énekrészekkel. Néhányszor élőben is előadtuk együtt a dalt. Tavaly is volt egy klassz turnénk vele. Udo egyike a jó arcoknak. Na meg a nagy túlélőknek, amilyenek mi is vagyunk.”
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a munkálatok során felvett Steppenwolf-feldolgozáson kívül két másik dal is született, az Inquisitor és The Ballad of Marshall Stack című szerzemények, de ezek végül az albumra nem, csak az EP-re, valamint a single-re kerültek fel. John Gallagher: „Jó sok dalt írtunk, de a bakelit korlátozott játékideje miatt nem rakhattuk fel mindet a lemezre. Legfeljebb 26 percről beszélünk oldalanként, úgyhogy húsznál húztuk meg a határt. Összeválogattuk a legerősebbnek ítélt számokat, aztán átnéztük mindazt, ami kimaradt. Így került talonba a Born to be Wild, az Inquisitor és a The Ballad of Marshall Stack. Volt egy Power and the Glory című nótánk is, amely először eltűnt, aztán a Stay Hard albumon bukkant fel. Szóval rengeteg dalunk volt, de hát dalokból nálunk sosincs hiány. Nem mindig vesszük fel az összeset, de a legtöbbet azért rögzítjük.”
1983 nemcsak a N.W.O.B.H.M.-on belül, hanem világszerte is produktív évnek bizonyult. Nagy-Britanniában olyan művek jelentek meg, mint a Piece of Mind (Iron Maiden), a Power Games (Jaguar), a Pyromania (Def Leppard) vagy a Friends of Hell (Witchfinder General), Európa más régióit a Balls to the Wall (Accept), a Headhunter (Krokus), a debütáló Europe, az Acid (Acid), illetve az Eternal Dark (Picture) képviselte, míg a tengerentúlon a Holy Diver (Dio), az Into Glory Ride (Manowar), a You Can’t Stop Rock’n’Roll mellett egy vadabb, gyorsabb, brutálisabb zenét játszó generáció képviselői (Kill ’Em All – Metallica, Show no Mercy – Slayer, Heavy Metal Maniac – Exciter) jelentek meg. Arról már nem is beszélve, hogy ebben az esztendőben kezdte meg a pályafutását a Megadeth, a Master, a Death (még Mantas-ként) és a Testament (1986-ig Legacy voltak).
Kétségtelen, hogy az All for One kora egyik leggyorsabb, legkeményebb albuma, az addigra már javában túltelített brit heavy metal hullám egyik legjobb lemeze volt. A trió a sebességet, a dinamikát, a karcos, horzsoló riffeket, a gyors kétlábgépes témákat tartotta mérvadónak, ugyanakkor a fogós refrénekről, a dallamokról sem feledkeztek meg, igaz, utóbbiak későbbi kiadványaikon kerültek többségbe. Mindezeken kívül John Gallagher őrült, itt-ott visítós hangja is a Raven-sound fontos részét képezte; orgánuma ugyanolyan egyedi, védjegyként funkcionáló, ahogy például Udo Dirkschneider-é, Bruce Dickinson-é vagy Rob Halford-é.
Nem hibázott a csapat, töltelékek, üresjáratok nélküli 41 perc az All For One, amelyet olyan szerzemények fémjeleznek, mint a Take Control, a Mind over Metal, a Sledgehammer Rock, a Break the Chain, a Take It Away, illetve az Athletic Rock. Ez utóbbit John ekként kommentálta: „A kifejezést nem mi találtuk ki. Abban az időben atlétatrikót és futócipőt viseltünk, és persze a színpadon is mindig roppant energikus show-t nyomtunk, rohangáltunk fel-alá. Mások ragasztották ránk ezt a címkét, de mi nem bántuk. Még dalt is írtunk ezzel a címmel. Volt egy riffünk, amelyre ritmikailag pont ráillett ez a kifejezés, úgyhogy nem agyaltunk sokat a dolgon…”
Végül pedig, ahogy John Gallagher ma vélekedik az albumról: „Egyértelműen fordulóponthoz érkeztünk vele. Persze az első lemez is sorsfordító volt, majd a második is, de tudtuk, hogy a harmadikkal nem akarjuk megismételni az előzőt. Még jobban rágyúrtunk a gyorsaságra és az erőteljes megszólalásra. Egy kicsit lényegretörőbben fogalmaztunk, és kerestünk egy jó producert, hogy még ütősebben szóljunk. Be is jött a dolog, az embereknek tetszett. A dalok kiállták az idő próbáját, még mindig nagyszerű játszani ezeket a nótákat. A Take Control, mondjuk, pont nem gyors, mégis hihetetlenül be tudja indítani az embereket.”
Még ha olyan szintű áttörés nem is adatott meg nekik, mint földijeiknek, az Iron Maiden-nek, a Saxon-nak, a Judas Priest-nek, a Motörhead-nek, illetve többé-kevésbé a Venom-nak, az All for One megjelenését követően ők is átjutottak az Egyesült Államokba, ahol a lemezt a kezdő Metallica-val, az Kill ’Em All for One turné keretein belül népszerűsítették. Pedig a feltételek adottak voltak, ugyanis a Megaforce tulajdonosa, Jon Zazula maradéktalanul hitt a Raven-ben, gyakorlatilag nonstop turnéztatta őket Észak-Amerikában.
Majd egy kisebb „ajánlati” háború után a zenekart az Atlantic szerződtette, míg új otthonuk New York lett. Ezzel együtt sajnos a „lágyulás” is megkezdődött, a Stay Hard, majd a The Pack is Back kommersz megközelítése miatt a régi rajongók hátat fordítottak az együttesnek, Rob Hunter ’87-es távozásával pedig a klasszikus tagság is megszűnt. Hozzáállásukkal, kitartásukkal kapcsolatban elég annyit említeni, hogy 44 év elteltével is fanatikusan űzik az ipart; az egyetemes heavy metal színtér egyik emblematikus bandájává nőtték ki magukat, amihez az All for One is komoly segítséget nyújtott.
Leave a Reply