Máig nagy kedvelője vagyok az Overkill első öt albumának: nem csak azért, mert kiváló dalok hallhatók rajtuk, hanem mert mindegyiknek a többitől eltérő, egyéni íze, hangulata van. Éppen ezért nehezen is tudok rangsorolni, hogy ez vagy az a lemez tetszik jobban.
Ami viszont biztos, hogy az 1993-as I Hear Black már nem igazán jött be. Egyes kritikusok szerint ezen az albumon a csapat muzsikája – a thrash-től eltávolodva – egy groove-osabb irányba mozdult el. Én szimplán gyengébbnek érzem elődeinél, ahogy az ezt követő W.F.O., a The Killing Kind és a többi anyag sem tudta már felmutatni ugyanazt a színvonalat, amit az 1991-gyel bezárólag készült korongok.
Na, de térjünk vissza az Under the Influence-hez és az éppen ma 30 éves lemez sajátosságaihoz! Az Overkill eredeti dobosa, Rat Skates váratlanul, a Taking Over album turnéjának közepén hagyta ott a csapatot. Néhány koncert erejéig egy Mark Archibole nevű fickó ült be a helyére, szerencsére D. D. Verni-éknek még ugyanebben az évben, vagyis 1987-ben sikerült megtalálniuk a távozó alapítótárs stabil utódját a dán Bob „Sid” Falck személyében, aki korábban a Paul Di’Anno’s Battlezone ritmusfelelőse volt.
Falck tehát az Under the Influence-en debütált az Overkill-ben, emellett még két sajátosságát említeném meg a lemeznek. Az egyik nagyon is markáns eleme a zenekar megszólalásának, a másik, mondhatni, apróság, mégis feltűnő. Először is, Verni basszusa minden eddiginél hangsúlyosabban van jelen, jobban az előtérbe kerül. A másik, hogy Bobby Gustafson több helyen is apró átkötésekkel, hangzásilag látszólag oda nem illő részekkel, torzítatlan gitárhanggal díszíti a dalokat.
A Megaforce Records égisze alatt megjelenő anyag hangmérnöke ezúttal is Alex Perialas volt, aki viszont ez alkalommal a keverést Michael Wagener-nek engedte át. Ha finoman akarnék fogalmazni, azt mondanám, nem ez a legacélosabban megdörrenő Overkill-lemez, a maga módján a Taking Over és a The Years of Decay is töményebben, súlyosabban szólt.
Szerencsére ezt a sound-beli hiányosságot szinte teljes mértékben kompenzálják a csapat harmadik nagylemezén sorakozó, jobbnál jobb nóták. Az albumot nyitó Shred szikár riffelését például az Overkill történetének egyik leggyorsabb szólórésze színesíti. Gustafson-nak egyébként nem a szólótechnikája a legnagyobb erénye; a számok többségében inkább csak tépi a húrokat; a legszebb, leginkább kidolgozott szólót az End of the Line-ban halljuk tőle.
Egykori magazinunk, az első időszakban még Metal Attack néven futó kiadvány negyedik számában szerepelt egy cikk az Overkill Under the Influence-ének megjelenése apropóján. „Az Anthrax befolyása alatt” – ez volt a címe, és én írtam. Akkor nagyon azt éreztem, hogy Verni-ék – hangszeres megszólalásukat tekintve – nagyon beálltak földijeik, az ugyancsak New York-i mosherek mögé. Az UTI-t mai füllel meghallgatva is azt mondom, a Never Say Never vagy a Head First elejét akár Scott Ian-ék is játszhatnák; Blitz hangja aztán persze mindent a helyére tesz.
Ahogy korábban a Taking Over-nek (In Union We Stand), később pedig a The Years of Decay-nek (Elimination), úgy ennek a korongnak is megvan a maga slágerszáma: a Hello from the Gutter volt a lemezről kimásolt első kislemez, ebből készült a videóklip is, amit aztán az MTV Headbangers Ball című műsora is rongyosra játszott.
Sokáig azt akartam írni, hogy az Under the Influence is azon albumok közé tartozik, amelyeknek a második fele jóval erősebbre sikerült, mint az eleje. Aztán rájöttem, hogy az A oldalba egyetlen szerzemény „rondít bele”, a Mad Gone World. Ezt a dalt érzem az anyag leggyengébb láncszemének, legunalmasabb témájának; ezt leszámítva egy tökéletes, ötcsillagos albumról beszélhetünk.
A Brainfade és a Head First kitörölhetetlenül belénk ivódó alapriffje, a Drunken Wisdom nyomasztóan lassú kezdő- és zárótémája közé húzott zenei ív, az End of the Line-nak és az Overkill-saga harmadik részének (Under the Influence) komplexitása az 1988-as esztendő legkiválóbb alkotásai közé emelte az albumot, és a siker magasabb csúcsai felé lökte a zenekart.
Gustafson-ék már a Brainfade-ben és a Drunken Wisdom-ban is halmozzák a témákat, de akkor mit mondjunk az Overkill III-ról vagy az End of the Line-ról? Utóbbi az egyik kedvenc nótám a csapattól: a Metallica The Four Horsemen-jére hajazó alapriff, valamint a dallamos refrén az együttes legemlékezetesebb alkotásai közé helyezi a dalt. És akkor még nem beszéltem a szólórészről, amely a korai Overkill (Bobby Gustafson) munkásságának non plus ultrája. Igaz, ez is egy kis Metallica-s áthallással kezdődik, ám aztán egymás után jönnek a jobbnál jobb témák. Riffek és melódiák váltják egymást, gitárosunk tisztán, művészien rakja egymás mögé a hangokat – az album legzseniálisabb három perce ez!
Ugyanilyen komoly koncepcióra utal a folytatásos Overkill-történet is, amelynek darabjai a csapat epikus, komplexitásban gondolkodó oldalát domborítják ki, és amelyek – bár zeneiségükben mindig az adott album hangzásához, stílusához illeszkednek, mégis – egy összefüggő történetet alkotnak.
A lemez megjelenését követően Blitz-ék fél évig turnéztak az anyaggal. Az Egyesült Államokban többek között a Slayer és a Motörhead társaságában léptek fel, Európába pedig ugyancsak Araya-ékkal és a Nuclear Assault-tal ruccantak át, de koncerteztek a M.O.D.-dal, a Destruction-nel és Testament-tel is.
A következő évben jött az igazi áttörést jelentő The Years of Decay album, amelynek zenei producere már Terry Date (Pantera, White Zombie, Soundgarden) volt. Bobby Gustafson játéka ezen az albumon hallható utoljára, a távozó gitáros helyére 1990-ben Rob Cannavino és Merritt Gant érkezett. Sid Falck még egy lemezre maradt: ő a Horrorscope megjelenését követően dobbantott, utódja Tim Mallare (ex-M.O.D.) lett.
Érdekes, hogy bár legnagyobb hatású albumait a ’80-as évek második felében alkotta, az Overkill legstabilabb felállása mégsem ekkorra, hanem a kétezres évekre alakult ki (2005-2016, Blitz–Verni–Dave Linsk–Derek Tailer–Ron Lipnicki). Ekkorra azonban már csupán ketten maradtak a nagyszerű Under the Influence-t jegyző csapatból…
Leave a Reply