Bizonyára mindenkinek vannak olyan kedvencei, akik – hacsak nem váltanak látványosan irányt –, új anyagaikkal eleve a négyes osztályzatról indulnak: azok ugyanis vagy ugyanolyan jók, mint a korábbi lemezeik, vagy jobbak, esetleg egészen kiválóak.
A londoni székhelyű Orange Goblin is ilyen megbízhatóan hozza a tőle megszokott minőséget: bár már nem várok tőlük Frequencies from Planet Ten- vagy Time Travelling Blues-szintű alkotásokat, a mai napig bármelyik anyagukat szívesen hallgatom. Pályafutásuk során soha nem hibáztak, talán a 2002-es Coup de Grace lóg ki egy kicsit a sorból, de az az album éppen punkos szikársága miatt izgalmas színfoltja az életműnek. Illetve az utóbbi albumokról mondhatom el, hogy számomra kevésbé izgalmasak, kevésbé hoznak lázba, mint az első négy korong.
(Ha már a Time Travelling Blues szóba került, ezzel a lemezzel ismertem meg a csapatot, és máig ez a kedvenc anyagom tőlük. Amikor láttam a maszek lemezbolti műsoros kazettán, hogy a B oldalra mindössze egyetlen nóta, a címadó szerzemény került, teljesen izgalomba jöttem, azt gondolván, hogy ez biztos valami egészen monumentális alkotás lehet, ha olyan hosszú, mint az összes többi szám együttvéve. Sejthetitek, amit én akkor még nem tudtam: a Time Travelling Blues átlagos hosszúságú dal, utána, a kazetta hátralevő részében kb. 25 percnyi csend várt rám.)
A brit csapat nemcsak zeneileg képviseli az állandóságot: 1995-től majdnem egy évtizeden keresztül játszottak ugyanabban a felállásban, és ritmusgitárosuk, a képzőművészi pályára váltó Pete O’Malley 2004-es távozását követően sem vettek be új tagot, hanem kvartettként folytatták. Ma is ők négyen – Ben Ward énekes, Joe Hoare gitáros, Martyn Millard bőgős és Chris Turner dobos – alkotják az Orange Goblint, koncerteken pedig (2013 óta) a gitáros Neil Kingsbury segíti őket a töményebb hangzás elérésében.
Amit játszanak, azt sem stoner, sem space rock-nak nem nevezném, bár nyilván ezekhez az irányzatokhoz áll a legközelebb. Az évtizedek során kiforrott már annyira a saját stílusuk, hogy a zenéjük messziről felismerhető. A kérdés leginkább csak az, hogy aktuális albumukon milyen a kiemelkedő és az átlagos(an jó) dalok aránya, mennyire változatos maga az anyag, vagyis mennyire hagy bennünk mély nyomot az adott alkotás.
Nos, a Narancssárga Goblinok kilencedik lemeze ígéretesen kezdődik a lendületes Sons of Salem-mel (nálam érdekes egybeesés, hogy éppen most ismerkedem a Witch Mountain nevű zenekar South of Salem című albumával), és ez a tempó a következő két nóta során is megmarad. Az első, súlyosan lebegő lassulással a Swords of Fire elején találkozhatunk; Ward hangja itt eléggé alá van keverve; nem is igazán jó a szám, de legalább a végére felgyorsul egy kicsit.
A Ghosts of the Primitives lötyögős elejét hallgatva villant belém először a pályatárs Spiritual Beggars-szel való párhuzam. Az én életembe nagyjából egyszerre érkezett a két csapat, és munkásságukban, zenei világukban azóta többször is éreztem hasonlóságot.
Az In Bocca Al Lupo finom instrumentalitása után köszön be az igazi meglepetés, reped meg a héj a lemez kakukktojásán. A Suicide Division ugyanis egy jó kis hardcore-os pörgés, ami alapvetően idegen az Orange Goblin-tól; anno a már említett Coup de Grace album kínált hasonló muzsikát.
A The Stranger-ről a C.O.C. (Pepper Keenan) líraibb pillanatai jutnak eszembe, a Burn the Ships viszont ismét a Spiritual Beggars-t idézi meg, a gitár torzítása pedig egy ponton a Led Zepppelin világát kelti életre.
A bő 40 perces anyagot záró Zeitgeist-nek is különös íze, lüktetése van (emlékezhetünk, a Black Sabbath legutóbbi lemezén is volt egy ilyen címet viselő nóta), emiatt egy kicsit ez a szerzemény is lelóg a tányérról; mintha feldolgozás lenne, holott nem az. Mindez nem hibája, éppen hogy erénye a dalnak, hiszen általa is változatosabb lesz a kínálat.
Az utóbbi időszak sormintájából a The Wolf Bites Back sem rí ki, ugyanakkor pozitív fejleménynek gondolom, hogy míg az első két-három hallgatás során egy kissé egysíkúnak tűnt számomra az anyag, idővel a dalok kezdték elnyerni saját, egyedi arculatukat. Hogy Ben Ward-ék idei albuma kiemelkedő alkotás vagy „csupán” kellemes hallgatnivaló, azt az elkövetkező hónapok, évek fogják eldönteni. Az azonban már most sem kérdés, hogy négyes vagy négy és feles osztályzatot adjak-e rá.
Leave a Reply