Jómagam nem igazán tartozom az instrumentális zenék nagy rajongói közé, de kétségkívül van jó pár olyan metal szerzemény ebben a kategóriában, amelyekre életem végéig elismeréssel fogok gondolni. Bár e cikkben nem feltétlenül csak a klasszikus értelemben vett komplett instrumentális számokról írok, hanem intrókról és zenei betétekről, dalrészletekről is, amelyek valamiért örökre emlékezetesek maradtak számomra egy-egy adott albumról. Ezek közül említenék meg most egy párat, a teljesség igénye nélkül. Szerencsére van miből válogatni.
Nálam mindig is a zenei ötletek bőségének és az átlag fölötti muzikalitásnak volt a jele, ha egy együttes feltett a lemezére egy instrumentális szerzeményt, vagy ha egy konkrét számon belül a muzsikusok brillírozni kezdenek a hangszereikkel, a zenei témák között. Ilyen banda az egyebek közt e tekintetben is kiemelkedő, a jelen kor legnagyobb metal ikonja, a Metallica. Az első négy lemezük mindegyikén hallható egy-egy csak hangszeres szerzemény. Bár az első lemezen inkább egy basszusszóló a Pulling Teeth, de zseniális, ahogy fel van építve az egész téma. Amikor pedig bejön a dob, az maga az örömzenélés. Egy felejthetetlen gyöngyszem a metalvilág szerintem legjobb basszerétől! (R.I.P.) Nem beszélve arról, hogy a szám tökéletes felvezetése az ezt követő ős-thrash Whiplash-nek. Hibátlan!
A következő lemezeiken a The Call of Ktulu, az Orion és a To Live Is to Die… mind a három óriási muzsika. Viszont sokan megfeledkeznek a Death Magnetic lemez Suicide and Redemption című számáról, ami nálam simán felveszi a versenyt az előbb említett három alapvetés bármelyikével. Csak meg kell hallgatni alaposabban!
Mivel a cikk elején azt írtam, hogy zenei betéteket és intrókat is megemlítek majd, így hát jöjjön másik nagy kedvencem, a Slayer. Ők instrumentális nótát ugyan (egy-két kivételtől eltekintve) egy lemezükre sem tettek fel, viszont sok emlékezetes dalkezdés vagy lemezbevezető fűződik a nevükhöz. Gondolok itt a South of Heaven, a Dead Skin Mask vagy a Raining Blood számok kezdésére. De nekem a legütősebb mégis a Hell Awaits lemez indítása, a „Welcome back!”-hörgéstől a gyors részig tartó, másfél-kétpercnyi bevezető rész, a jól felépített riffekből álló kétlábgépes zakatolásával. Különösképpen hatásos ez a rész a 2014-es Wacken fesztiválról készült DVD-n, a vörös fényben és füstben úszó színpadképpel, a fel-fellobbanó lángnyelvekkel. Ezt látva egy szintén ezen a lemezen található szám, a Necrophiliac egy sora jutott az eszembe: „Down to the fiery pits of HELL!” Igazán pokoli az összhatás. Ilyen bevezető nem pattan ki csak úgy egy zenész agyából. Kell hozzá művészi zsenialitás és inspiráció is. És ezekkel a tulajdonságokkal az együttes két fő dalszerzője (Hanneman, King) jócskán rendelkezett.
Egy másik, talán sokak által kevésbé értékelt Slayer-dal a Show No Mercy-ről a Metal Storm, ami amolyan bevezetője a Face the Slayer című számnak. Itt is annyira precízen összeszerkesztve jönnek egymás után a jobbnál jobb riffek, hogy az hihetetlen. Ahogy a nóta címe is elárulja, egy igazi „fémvihart” él át az ember, miközben hallgatja!
A következő, ami most eszembe jut, és ebbe a mezőnybe tartozó rifforgia, az a jócskán alulértékelt Living Death Protected from Reality lemezéről a Wood of Necrophiliac című szám. Ez is egy briliáns szerzemény. Pár napja, mondhatni, véletlenül hallgattam meg. Egy haverral böngészgettünk a neten a ’80-as évek metal zenéiből. Az első pár hang után már vágtam is rá a címét, pedig legalább tíz éve szólt nálam utoljára.
Hasonló körülmények között botlottam bele nemrég a Helloween Keeper of the Seven Keys 1 lemezének utolsó, Follow the Sign című számába. Emlékszem, anno mindig olyan megnyugtató, melankolikus hangulatba kerültem ettől a tök egyszerű, gitárra és egy szintire épülő, szépséges lemezbefejezéstől. A Helloween című dal ezer riffje után jól jön levezetésként.
A következő, számomra felejthetetlen, csak hangszeres zenei momentum, illetve dalrészlet Ozzy-tól a Mr. Crowley gitárszólója. Minden elismerésem Randy Rhoads-nak (R.I.P.), mint szerzőnek, de nekem ez a zseniálisan összerakott szóló a ’93-as Ozzy: Live and Loud koncertalbumon, Zakk Wylde prezentálásában tetszett meg igazán. Az ott hallható élő gitárhangzással az igazi ez a szám, és persze benne ez a szólórész is. Totál libabőr!
És ha már Ozzy, akkor természetesen a Black Sabbath mellett sem mehetünk el szó nélkül. Az ő életművük aztán tényleg tele van rengeteg emlékezetes zenei részlettel. Ha csak a Black Sabbath, az NIB, az Into the Void vagy az Iron Man kezdését nézzük, az mind alapmű-kategória. Én viszont most tőlük is egy kevésbé favorizált dalrészt említenék a Vol 4 albumról: a nyitó Wheels of Confusion utolsó harmadának közel háromperces részletét. Amióta – körülbelül 1984 táján, jugoszláv nyomású bakelitlemezen – először hallottam ezt a részt, azóta szeretem. Olyan, mintha egy új szám kezdődne, de nem: az egyre halkuló, elnyújtott gitár hirtelen egy igazi, kemény hangzású beszúrással indítja el ezt a részt. Az egyre erősödő, néhány hangból álló, nagyon jó billentyűdallam és a fokozatosan egy gitárszólóvá alakuló hathúros játék igazi csemege a rockzene-szeretőknek. Nagyon true!
Szintén nagy kedvencem a Dimmu Borgir Puritanical Euphoric Misantropia lemezén található Perfection or Vanity. A maga szimfonikusokkal megtámogatott, méltóságteljes és fenséges hangulatával ez a szám is egy tökéletes lemezbefejezés. Itt jegyzem meg, hogy az új album (Eonian) záró tétele, a Rite of Passage is egy ehhez hasonló monumentális gyönyörűség.
És zárásként a szintén szimfonikus metal műfaj dallamosabb oldaláról egy kedvencem, a Nightwish Dark Passion Play lemezéről a Last of the Wilds. Igazi életvidám dal, tele kelta népzenei elemekkel. Szuper!
Hát kb. ennyi, ami most így, egy szuszra eszembe jutott az általam legemlékezetesebbnek tartott instrumentális zenei részletek közül. Végezetül még annyit, hogy számomra a heavy metalban mindig is zene volt az elsődleges, nem az ének. Ez elsősorban azért van, mert én inkább az extrémebb metal zenékre szakosodtam, ahol ugyebár az ének kevésbé játszik szerepet. Az úgynevezett mondanivaló pedig (ha egyáltalán volt ilyen a szövegekben) a minimális angoltudásomnak köszönhetően csak a legritkább esetekben jött át. Ilyen értelemben én főleg az instrumentális, vagyis a hangszerek által játszott témákra figyelek, amikor metalt hallgatok.
Leave a Reply