Amekkora lendülettel tört be a death metal az undergroundba 1989-ben, és vált a földalatti színtér meghatározó zenei mozgalmává, nagyjából akkora elánnal is tűnt el 1993-ban. Bár ez a kijelentés nem egészen felel meg a valóságnak, hiszen ’93-ban is jelentek meg klasszikus death metal lemezek bőséggel, csupán az irányzat vesztett népszerűségéből. Ennek okát egyrészt a grunge/alternatív muzsika „hatalomátvételében”, másrészt a norvég black metal hullám előretörésében látom, harmadrészt pedig abban, hogy a death metal nem tudott megújulni, nem tudta újradefiniálni önmagát.
Jobban mondva próbálta, hiszen történtek rá kísérletek. A Death ugye elindult egy dallamos, progresszív irányba, az Atheist mindvégig kitartott a komplex, jazz-alapú zenéjénél, feltűnt a Cynic, míg a Morbid Angel újabb szintet lépett, és mutatta meg a Covenant-tal, hogy death metal fronton ki az úr a háznál. Ez volt az amerikai vonal. Európában a Pestilence valósággal lesokkolta a rajongókat a Spheres-szel; a Morgoth dark/indusztriális elemekkel fűszerezte az Odium-ot, jelentősen eltávolodva a Cursed-től; a Carcass dallamokkal ötvözte zenéjét, egyben lefektetve a melodikus death metal alapjait; és az Entombednél is jelentős változások álltak be korai munkáikhoz viszonyítva stb. Voltak, maradtak azonban olyanok is, akik a „Jól bevált recepten ne változtass!” elve alapján folytatták pályafutásukat, mint például a Benediction, a Dismember, a Sinister, a Suffocation vagy a Malevolent Creation.
Utóbbi zenekar 1986-ban alakult meg a New York állambeli Buffalo-ban. Az együttest – még Resthaven-ként – a gitáros Phil Fasciana hívta életre, akihez egy évvel később csatlakozott Bret Hoffmann énekes (R.I.P.), Jim Nickles gitáros, Dennis Kubas dobos és Jason Blachowicz basszusgitáros, és ebben az esztendőben estek át a névváltoztatáson is. A meghatározó amerikai színterekhez (New York, Florida, San Francisco, Los Angeles) képest Buffalo egy parányi szeletet képezett, olyan bandák kezdték meg itt akkoriban ténykedésüket, mint a Leviathan, a Tirant Sin (megelőzőleg Satan’s Angel), a Beyond Death, a Guillotine, majd egy kicsivel később a Cannibal Corpse, és e bandák többsége a thrash metalban mozgott.
A Malevolent Creation-re már a kezdet kezdetén jellemzőek voltak az állandó tagcserék, szinte ki-bejárkáltak a zenészek a csapatból/ba, egyedül Phil Fasciana számított az egyedüli stabil pontnak. A MC is a thrash/death vonalról startolt, azonban fokról-fokra tendáltak a death metal irányába, ennek következtében pedig 1989-ben Floridába, Fort Lauderdale-be tették át a székhelyüket. (Ahogy a Cannibal Corpse is Tampába költözött.) A csapat komoly, szorgalmas munkával alapozta meg a hírnevét, hiszen bemutatkozó hanganyagukat (Demo – 1987) követően további három demót (Live Demo, Demo I – 1989, Demo 1990) rögzítettek, amelyek közül a ’90-es felvételre figyelt fel a Roadrunner, és kínált nekik szerződést. Hadjáratuk a The Ten Commandments (1991) és a Retribution (1992) kettőssel kezdődött, ezeket követte 1993-ban a Stillborn.
Sosem értettem annak idején azokat a kritikákat, amelyekben a zenekart szimpla Death-kópiaként állították be. A The Ten Commandments (ahogy utódja is) véleményem szerint egy erős dalokat felvonultató, magas színvonalú lemez lett. Ezen a ponton vált a csapat a death metal egyik vezérhajójává, és a szakma is egyre komolyabban kezdte őket venni. A minőség a Stillborn-on sem hagyott alább, pedig az album rossz csillagzat alatt született. Történt ugyanis, hogy a Gainsville-i Pro Media stúdióban rögzített és kevert anyagot a zenekar eredetileg újra a Morrisound-ban, Scott Burns-szel akarta felvenni, azonban a Roadrunner megtagadta tőlük a munkálatokhoz szükséges összeget, aminek következtében egy gyenge hangzású album született, ráadásul negatív kritikákat generált, kevesebb fogyott belőle, mint elődjeiből, a kiadó pedig kipenderítette a csapatot. (Ami a hangzást illeti, ekkoriban a Suffocation is hasonló cipőben járt a Breeding the Spawn-nal.)
A Retributiont rögzítő legénységhez képest egy helyen történt csak változás, nevezetesen Rob Barrett gitáros helyére Jon Rubin került vissza, aki a ’89-es (Demo I) és ’90-es demókon szerepelt, illetve aki a The Ten Commandments-re játszotta fel a ritmus- és szólótémákat. Azt követően azonban lapátra tették őt, így a részeit Jeff Juszkiewicz-cel rögzítették újra, amelyek viszont Jon már felvett témáinak az utánzatai voltak. S bár a basszusgitárosi teendőket Jason Blachowicz látta el, Phil Fasciana számos interjúban nyilatkozta azt, hogy a bőgőtémákért is ő felelt.
Annak ellenére, hogy a korabeli kritikák lehúzták az anyagot, aggodalomra semmi ok, még akkor sem, ha önmagukhoz (értsd az első kettő albumhoz), illetve az akkori death metal anyagokhoz képest szürkébb, sápadtabb lett a Stillborn, de ez, mint említettem, a rossz megszólalás számlájára írandó. Az intenzitást illetően maximálisan hozták elődeik szintjét, ahogy arra a nyitó Dominated Resurgency, a The Way of All Flesh vagy az Ordain the Hierarchy is ékes példaként szolgálnak. Nem mentek bele semmiféle kísérletezgetésbe, nem emeltek muzsikájukba tőlük távol álló elemeket, továbbra is a rájuk jellemző, változatos thrash-es death metalt kínálták (Carnivorous Misgivings), és a nyakszaggató, doom-os váltásokkal sem spóroltak, aminek alátámasztására a címadó szerzemény kezdő riffjeit említeném.
Külön szólnék a Dominion of Terror-ról, amely a lemez legjobb tétele, s egyben – többek között a Malevolent Creation-nel, a Thou Shall Kill!-lel, a Multiple Stab Wounds-zal, az Eve of the Apocalypse-szel, vagy a Coronation of Our Domain-nel egyetemben – a korai Malevolent Creation egyik legjobb felvétele. Egyébiránt az összes dalt Phil Fasciana jegyezte, mindössze a Disciple of Abhorrence-ben, a Geared for Gain-ben és a The Way of All Flesh-ben vett részt Jon Rubin társszerzőként.
Alex Marquez-nek ez volt az utolsó „dobása” a zenekar tagjaként, játéka ezen a korongon is erőteljes, precíz, változatos. Fenomenálisak a Fasciana/Rubin páros riffjei, szólói, teltek a basszusfutamok, talán Bret Hoffmann hörgése lett egy árnyalatnyival tisztább az előző lemezekhez képest. Úgy gondolom, a fanatikusoknak semmi okuk a fintorgásra, ez a teljesítmény bőven a „jó” felett van, még akkor is, ha a The Ten Commandments, a Retribution és az Eternal jobban tetszenek.
További részletekbe a zenekar pályafutásával kapcsolatban nem megyek bele, legyen elég annyi, hogy az átjáróházasdi sohasem szűnt meg, sőt, manapság ott tartunk, hogy tavaly óta Phil Fasciana köré – kvartetté apadva – egy teljesen új tagság szerveződött. Ami viszont a legfájdalmasabb, hogy 2018. július 7-én, 51 esztendős korában Bret Hoffmann énekes rákban elhunyt, hörgését immáron sohasem hallhatjuk újabb hanghordozókon. Nyugodj békében, Bret!
Leave a Reply