Az első, nagyobbik csalódáson már korábban túltettem magam. Történetesen azon, hogy Glenn Tipton – egészségi állapotból kifolyólag – ezen túl legfeljebb alkalmi vendégként vesz majd részt zenekara koncertjein, vagyis csapata mostani fellépésén sem látom őt. Semmi bajom az ő helyét a színpad (rendezői) jobb oldalán elfoglaló Andy Sneap-pel, azt leszámítva, hogy a muzsikus-producer gyakorlatilag a basszusgitáros Ian Hill-lel azonos súllyal, aktivitással volt jelen a koncerten. Nem baj, „új fiú”, néhány év alatt belejön. Ahogy a másik „suhanc”, Richie Faulkner is beletanult a maga szerepébe, méghozzá nem is akárhogy. De róla majd később. (Utólag jó megérzésnek bizonyult, hogy úgy döntöttem, a szőke szólógitárossal szemben fogok pozíciót magamnak, és Halford mellett mindenekelőtt őt fotózom.)
A második meglepetés akkor ért, amikor besétáltam az Aréna közepére. Hol van a közönség? A férőhelyek jó részét fekete drapériával választották le nézőtértől, a színpad pedig a porond hosszabbik oldalára került; mint azt az előzenekarként fellépő Ørdøg frontemberétől, Vörös Andrástól megtudtuk, aznap estére körülbelül ötezren váltottunk jegyet a metal istenek koncertjére.
Az én fejemben még az van (lehet, hogy át kellene állítanom az órámat?), hogy a Judas Priest az Iron Maiden-nel, az AC/DC-vel, a Kiss-szel azonos kaliberű zenekar, holott nem az. Nagyon úgy tűnik, hogy Rob Halford-éknak nagyobb a múltjuk, mint amekkora a vonzerejük a jelen metalközönségére. Izzasztó telt házat vártam, helyette egy bensőséges hangulatú, a rajongói kemény magnak valódi csemegét, eksztatikus élményt jelentő bulit kaptam.
S hogy miért nem jött el, aki távol maradt? Nem gondolnám, hogy a Gruesome bulija sok old school metal rajongót vont volna el az estétől. Azt már inkább, hogy Glenn Tipton nélkül sokan nem gondolták olyan érdekesnek a produkciót, mint amilyen vele lehetett volna. És persze a borsos jegyárak (a kiemelt állóhelyért több mint húszezret kellett fizetni) sem működtek nézőcsalogatóként.
A Judas Priest az új album borítóját idéző díszletek előtt lépett színpadra. A pirotechnikát ezúttal otthon hagyták, az éppen elhangzó dalokat a háttérmolinóra vetített aktuális lemezborítókkal, videókkal támogatták meg. A látvány egyik hangsúlyos elemét – természetesen a Hell Bent for Leather elején a színpadra guruló motor mellett – a frontember gyakran váltott fellépőruhái jelentették. Halford öltözetében nem a fekete, sokkal inkább az ezüst szín dominált.
Ami azonban ennél lényegesebb, hogy a Metal Isten sajnos látványosan megöregedett az elmúlt években. Hosszú, csillogó lebernyegeiben úgy néz ki, mint egy cyber Gandalf, ráadásul nekem többször is úgy tűnt, mintha egy színpadi monitorról olvasta volna egyes dalok szövegét. És valóban, a Painkiller végén joggal aggódhattunk amiatt, hogy vajon fel tud-e majd állni a kissé hosszúra nyúlt féltérdelésből, vagy esetleg ott, a szemünk előtt szívrohamot kap.
Ezzel együtt folyamatosan mozgásban volt, járt fel-alá, időnként egy kissé sajátos táncot lejtett, a koncert vége felé pedig együtt menetelt a kivetítőn masírozó robotkatonákkal. A hangja viszont egy csoda. Többen is kritikával illették a csapat és konkrétan az ő megszólalását; igen, volt olyan, hogy nem lehetett jól hallani az éneket, hogy halkabban, erőtlenebbül szólt, de a dalok így is ütöttek (mint mindig), mert a cucc szólt, mint az állat, és a közönség fejében is ott volt minden dallam; mindenki tudta, hogy ha éppen nem is hallja, mit kellene hallania.
A zenészek színpadi mozgása a legnagyobb jóindulattal is csupán visszafogottnak volt mondható: semmi rohangálás, ugrabugra, még a „csikók”, Sneap és Faulkner is komótosan változtatták a helyüket. A színpad jobb-hátsó karéján helyet foglaló muzsikusok megbízhatóan tolták az alapot a két frontember, az énekes és a szólógitáros alá. Sneap nem is igen virgázott, Faulkner egyedül aratta le az ilyen jellegű babérokat.
Utóbbi játékát, zenei kvalitásait most nem méltatnám, ezt megtették már mások. Vele kapcsolatos mondandómat inkább arra hegyezném ki, hogy Richie egy jó értelemben vett pozőr, látvány-ember, olyan, amilyenre a Judas Priest-ben is szükség van. Aki nemcsak úgy játszik, hanem úgy is viselkedik a színpadon, mint egy gitárhős. Plusz ő (meta)kommunikál a közönséggel: nem szólal meg, viszont tartja a szemkontaktust, buzdít, mozgósít, jelenlétével megigézi a színpad előtt állókat.
Nem alkotnak olyan gitárpárost Sneap-pel, mint amilyen a Tipton-Downing duó volt, valószínűleg soha nem is lesznek olyanok. Ráadásul egy másfajta hangzást is adnak a Priest muzsikájának (legalábbis a színpadon): modernebbet, vastagabbat, amivel ők vezetik át a ’80-as évek sikercsapatát a jelenbe. A nagynevű, évtizedeken átívelő vállalkozások egyik titka a hatékony fiatalítás. Ezzel biztosítják saját maguk számára a folytonosságot, maradnak hosszú távon mozgásban. Nm tudom, Halford-ék részéről ez mennyire tudatos, hiszen akár magukkal egyidős zenészeket is szerződtethettek volna, de nem: a 67 éves veteránok (Hill és az énekes) a 38 éves Faulknert és a nála egy tízessel idősebb Sneap-et választották.
Azt nehezen tudom elképzelni, hogy a zenekar Halford nélkül is tovább működjön, azt viszont igen, hogy körülötte idővel valamennyi hangszeres kicserélődik, és minden ilyen váltás friss vért pumpál az öregedő szervezetbe – lásd a Scott Travis érkezését követően készült Painkiller-t és a Faulkner csatlakozása után felpörgő gépezetet (oké, a Redeemer of Souls, bár nem rossz anyag, de nem feltétlenül egy korszakos mű, viszont a Firepower egy újabb fontos mérföldkő a zenekar történetében).
Sírhatunk Glenn és K.K. után, de ez van, és azt gondolom, ez a felállás is abszolút szerethető, és mint azt a koncert is mutatta, ebben a konfigurációban is minden alkatrész a helyén van.
Azt gondolom, nincs tökéletes setlist, ami valamennyi rajongó igényét kielégítené. Ráadásul a zenészeknek is megvannak a maguk szempontjai, számukra más miatt fontos egy-egy dal, mint nekünk, és ezért veszik fel, vagy ezért nem hagyják ki azt a repertoárból. Nekem tetszik, hogy rendre műsorra kerülnek olyan „őskövületek”, mint a Sinner, a Tyrant vagy a The Ripper. Viszont, ahogy sokan mások, én is szívesen hallottam volna több nótát az új albumról, ez alkalommal ugyanis csupán a címadó dal, a Lightning Strike, a Guardians és a Rising from Ruins hangzott el.
Az est folyamán persze olyan óriástölteteknek is fel kell robbanniuk, mint a Freewheel Burning, a Painkiller vagy a Breaking the Law. De ugyanígy kihagyhatatlan a Turbo Lover, a Hell Bent for Leather, a Living After Midnight és – sajnos – a You’ve Got Another Thing Comin’ is (a Judas Priest-kánon része, én viszont egyáltalán nem bírom). És persze mindig vannak meglepetés tételek is, ez alkalommal talán a Bloodstone, a Saints in Hell és a lírai Night Comes Down volt ennek nevezhető.
Mindent egybevetve, ha nem is tetszett mindenkinek egyformán valamennyi nóta, azt gondolom, erről a koncertről is mindenki a katarzis érzésével térhetett haza. És ahogy felcsendült az intró, onnantól már egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen sokan vagy milyen kevesen állnak/ülnek mögöttem a nézőtéren. Utólag egy kicsit kevésnek gondolom az alig több mint másfél órás előadást, de akkor, ott nagyon kerek volt a világ.
(Ráadásul, alig hogy felébredtem ebből az álomból, már kezdődött is a következő – de arról már a holnapi posztban fogok mesélni.)
Az elhangzott dalok:
(felvételről)
War Pigs
Firepower intró
(élőben)
Firepower
Grinder
Sinner
The Ripper
Lightning Strike
Bloodstone
Saints in Hell
Turbo Lover
Prelude
Tyrant
Night Comes Down
Freewheel Burning
Guardians
Rising From Ruins
You’ve Got Another Thing Comin’
Hell Bent for Leather
Painkiller
(ráadás)
Metal Gods
Breaking the Law
Living After Midnight
Leave a Reply