1987–2011–2017
Három dátummal kezdeném. Az első 1987. augusztus 19.: ekkor lépett fel először Magyarországon a Helloween. A koncertet a budapesti Kisstadionban rendezték meg (jegyár: 190 forint). A csapat sikerei csúcsán járt, már túl az első Keeper… lemezen, a másodikon azonban még innen. Máig legnépszerűbb felállásukban (Michael Kiske, Kai Hansen, Michael Weikath, Markus Grosskopf, Ingo Schwichtenberg) léptek színpadra, akik közül a tragikusan fiatalon elhunyt dobos sajnos már nincs köztünk.
A második időpont 2011. augusztus 11.: ekkor láttam másodszor a csapatot, ezúttal a Sziget Fesztiválon. Érdekesség, hogy míg ott ugyanazon a napon, közvetlenül egymás után léptek színpadra a Judas Priest-tel, most mindössze egy nap eltéréssel élvezhettem e két kultikus zenekar produkcióját. Az már az „új” Helloween volt, a legendás felállást csupán Weikath és Grosskopf képviselte.
A harmadik évszám pedig 2017: Kai Hansen 28, Michael Kiske pedig 24 évnyi távollét után nyújtott baráti jobbot egykori zenésztársainak, és csatlakozott ismét a Helloween-hez, hogy a Pumpkins United turné keretében újra együtt szántsák fel a világ tökültetvényeit/koncertszínpadait.
A tavalyi fellépéssorozat még elkerülte Magyarországot. Akkor néhány napig erős késztetést éreztem arra, hogy Buga B kollégával együtt én is elutazzak Prágába, hogy élőben láthassam egykori kedvenceimet, ám végül lemondtam a nagy kalandról. Az élet azonban kárpótolt, így most 25-én végre tényleg autóba ülhettünk, hogy Székesfehérváron éljünk át egy igazi, múltidéző Helloween-éjszakát.
Girl Power
Az égiek kegyesek voltak a FEZEN fesztivál szervezőihez és látogatóihoz: felhők helyett aznap este mindössze egy kamerás drón lebegett a fejünk felett. Egy kicsit furcsállottam, hogy a programba – a Helloween műsora elé – két nagyon hasonló stílusú holland szimfonikus metal csapatot tettek, amelyek élén ráadásul ugyanúgy egy-egy hölgy birtokolja a mikrofont.
A Delain még világosban játszott, így egy kissé túl tágasnak bizonyult számukra a színpad, szinte elvesztek rajta. Charlotte Wessels énekesnő nagyon dekoratív jelenség, mosolygós, rendkívül közvetlen személyiség, aki hálásan reagált a közönség lelkesedésére. És hát a hangja is nagyon rendben van; az általuk előadott nóták közül nálam leginkább a The Gathering és a We Are the Others talált kedvező fogadtatásra.
Az Epica – köszönhetően a színpadi fényeknek – már jóval látványosabb produkcióval örvendeztette meg a szép számú közönséget. Igaz, nagy rohangálás itt sem volt a színpadon: a többi muzsikushoz hasonlóan Simone Simons is elég kis területet mozgott be, ritkán mozdult el S-alakban ívelő mikrofonállványa mellől. A legviccesebb a billentyűs, Coen Janssen eszközhasználata volt: hangszere felső részét nemcsak hogy körbe tudta forgatni, hanem kerekes állványára állva – mint doktor Senkiházi a Grú-ban vagy doktor Genya az Austin Powers-ben – még közlekedett is vele az emelvény tetején.
A zenekar mindenhonnan – oldalról, a büféktől és a tömegből – hallgatva is nagyon jól szólt. Mivel jómagam nem vagyok nagy Epica-rajongó, számomra egy kissé sok Simone szoprán hangja, plusz az ő magasainak és a gitáros Mark Jansen hörgéseinek együttes alkalmazása is furcsa. Ráadásul, aki nem ismeri behatóan a csapat életművét, annak egy kissé egysíkúnak tűnhet az Epica-nóták egymásutánja; többször volt olyan érzésem, mintha másfél órán keresztül egyetlen nagy dalfolyamot, ugyanazt a komplex szerzeményt hallgatnám. Ehhez képest például a Delain programja változatosabbnak, a számok megjegyezhetőbbnek tűntek.
Örömzene
És aztán este 10-kor megtörtént az, amire titkon, három évtizede olyan sokan vártunk: Kiske, Hansen, Weikath és Grosskopf újra egy színpadon, ráadásul nem egyetlen alkalommal, nem egy-két szám erejéig, hanem egy hosszabb turné keretében, alkalmanként két órán keresztül. Történelmi pillanatnak gondolom (globálisan már tavaly bekövetkezett, ám a szemünk láttára csak ezen az estén), hogy a ’80-as évek közepe német power metal-jának egyik legemblematikusabb gitárpárosa, Kai Hansen és Michael Weikath a vállukat egymásnak vetve pengetik a régről jól ismert melódiákat.
Azt is jó volt látni, ahogy a két énekes, Kiske és Andi Deris a legnagyobb összhangban adogatják egymásnak a sorokat; ekkor magától értetődőnek tűnt, hogy ez a csapat így, két frontemberrel is remekül működik.
Ahogy az is nagyon hamar kiderült (elég csak megnézni a fotókon a zenészek arcán húzódó széles mosolyt), hogy mindez nem a pénzről szól, hogy a muzsikusok ugyanúgy élvezik a produkciót, az együtt-zenélést, mint mi, akik mindennek szem- és fültanúi lehetünk. Persze mindegyikük a saját vérmérséklete szerint adta ennek tanújelét: Hansen, Grosskopf és Deris fülig érő szájjal, Kiske boldog ábrázattal, Weikath pedig látszólag sehogy. 🙂
Előzetesen azt gondoltam, ezzel az összeborulással kizárólag a régi időket idézik majd meg, ám logikus, hogy ha a Helloween jelenlegi zenészei is ott vannak a színpadon, akkor a Deris-korszak néhány nótája is terítékre kerül. Sokan éppen ezek mellőzését nem bántuk volna, de így volt fair, ráadásul azt láttam, hogy olyanok is akadtak a nézőtéren, akiket éppen az Are You Metal?, a Sole Survivor vagy a Power hozott lázba.
Már a műsort nyitó Halloween–Dr. Stein–I’m Alive hármasa elegendőnek bizonyult a mentális orgazmushoz: a közönség az első pillanattól együtt lélegzett a zenészekkel, és teli torokból énekelte a nótákat. Igazi időutazáson vettünk részt, újra tizenévesnek érezhettük magunkat; volt, aki utóbb egyfajta vallásos élményt emlegetett a bulival kapcsolatban, de utólag még a legvisszafogottabbak is a „fantasztikus” jelzővel illethetik ezt az estét.
Mivel én annak idején még kvartettként, a Helloween EP-vel és a Walls of Jericho albummal szerettem meg a bandát, számomra legalább akkora csúcspontját jelentette az estének az ebből a korszakból játszott nóták blokkja, mint a csapat legnagyobb slágerei. Erre az időre Kai állt a mikrofon mögé, sőt később, egy virtuális dobduó erejéig még a „távol lévő” Ingo-t is megidézték.
A legnagyobb tetszést azonban kétség kívül a Keeper-klasszikusok aratták: a már említetteken kívül az Eagles Fly Free, valamint a ráadásban elhangzó Future World és I Want Out. Utóbbiban került sor az est legütősebb hangpróbájára, amikor is a két frontember a tömeg egyik felével a kórus dallamát, a másik felével pedig az „I Want Out”-ot énekeltette.
Ugyanilyen hangos ováció kísérte a Heavy Metal (Is the Law)-t is; a Keeper of the Seven Keys-ből csupán részletek hangzottak el, az A Little Time és a How Many Tears „leállós” középrészét viszont eléggé elnyújtották. Aminek a magam részéről különösen örültem, az a Livin’ Ain’t No Crime volt, amely annak idején kislemezen látott napvilágot.
A csapat végül valamivel több mint két órát játszott. A vidámság és a látszólagos komolytalankodás ellenére is rendesen odatették magukat, ráadásul egy ilyen hét fős – két énekeses, háromgitáros – felállás azért rendesen oda tud csapni. Nem is hagyták ki a ziccert, keményen letaglóztak bennünket. Hogy milyen formában várható tőlük bármiféle folytatás, arról fogalmam nincs. De ha csak erre az egy turnéra szól az együttműködési szerződésük, már akkor is megérte.
Az elhangzott dalok:
Halloween
Dr. Stein
I’m Alive
Are You Metal?
Perfect Gentleman
Starlight / Ride the Sky / Judas
Heavy Metal (Is the Law)
If I Could Fly
Pumpkins United
Drum solo
Livin’ Ain’t No Crime / A Little Time
March of Time
Sole Survivor
Power
How Many Tears
Invitation
Eagle Fly Free
Keeper of the Seven Keys (részlet)
(ráadás)
Future World
I Want Out
Leave a Reply