Három év után új nagylemezzel rukkolt elő az újgenerációs thrash csapatok egyik legjobbja, a Julz Ramos vezette San Francisco-i Hatchet. Korábbi albumaik közül a másodikat, a Dawn of the End című, 2013-as alkotást bátran merem mai thrash-klasszikusként emlegetni, annak ellenére, hogy népszerűségben elmaradnak kortársaiktól. Dallamos, ügyes zenét játszanak a friscói srácok. 2015-ös korongjukat, a Fear Beyond Lunacy-t kisebb visszalépésnek éreztem, arra nem sikerült olyan megjegyezhető témákat, dalokat írni, mint elődjére, természetesen azon is megtalálhatók a banda védjegyének számító sajátos dallamok, akkordmenetek, harmóniák.
Egy ideje kikerültek a látókörömből, úgyhogy idén meglepetésként ért, amikor elkezdték csepegtetni a dalokat a lemezről. Mindkét lemez-előzetes dal (Desire for Oppression, Warsaw) meglepett. Nem csak hangzásban sikerült visszatalálni arra az útra, amivel megszerettem őket, de az új számok nem röppentek ki a tudatomból húsz perccel a meghallgatásuk után.
Félve vártam a megjelenést, hiszen a Fear… előtt is kaptunk egy pár jó dalt előzetesként, az összkép véleményem szerint mégis felemásra sikerült. Azt kell, mondjam, hogy az aggodalmam alaptalan volt, maximálisan hozták azt a szintet a fiúk, amit várhatunk tőlük. Sok helyen, sok dallamban felidéződött bennem a Dawn of the End hangulata, de azért egy kicsit bele-belenyúltak az újításokba (például a Warsaw dallamos groove refrénjénél).
Hihetetlenül hangulatosak a dalok, és a zenészek mesterien bánnak a hallgatók érzéseivel: azonnal elkap a nyitás, a félperces dallamorgia, az Unraveling Existence, valamint az abból átvezetett Silent Genocide. A lemez zárása, az Oblivous to Disorder-Hail to the Lies kombó még ilyen, mintegy keretbe foglalva az albumot. A lemezen hallhatunk tipikusan arcba mászó tételeket (Where Futures Regress, Descent into Madness), triolában/háromnegyedben írt thrash-keringőt (Back into Dust), illetve rengeteg dallamos, feelinges szólót, riffet. Még az európai metalra jellemző, egy kicsit epikusabb vonal is ott figyel a Final Sanctuary-ben (persze nem egy Amon Amarth-/tavalyi Kreator-kópiára kell gondolni).
Bónuszként legendás földijeik, a Vio-Lence egyik számát, a World in a World-öt dolgozták fel, ami egyáltalán nem üt el a lemez többi dalától. Aki nem ismeri az eredetit, nem tudná megmondani, hogy feldolgozás, annyira passzol a csapathoz, annyira sikerült belevinni a saját világukat.
Egyetlen dolgot hiányoltam a lemezről. A korábbi albumokon fel-felbukkantak rövidebb-hosszabb akusztikus részek. Most nagyon hiányzott középtájról egy Revelations of Good and Evil-féle akusztikus kiállás. Összességében nagyon pozitív lett a mérleg, nálam a Dying to Exist tuti, hogy ott lesz 2018 legjobb lemezei között. Ha idén tényleg megjelenik az új Tantara, nehéz lesz eldönteni a dobogósok sorrendjét!
Leave a Reply