Ha Dávid Laci írt volna a Carcass zenekarról, akkor egészen biztosan a SPECIÁLIS rovatba került volna a cikk, mivel ebben a fiókban stílusalapító lemezekről szokott értekezni jeles kollégánk. Ebből egyenesen következik, hogy az angol együttest is úttörőként szoktuk emlegetni a heavy metal fáján kinövő új ágakkal kapcsolatban.
A Bill Steer (ének, gitár) és Ken Owen (dob) által alapított együttes első dobása az 1988-ban megjelent Reek of Putrefaction című album volt, amely a Napalm Death Scum és From Enslavement to Obliteration nagylemezeivel együtt a grindcore stílus alapjait képezik. A grindcore a punk/hardcore zenéből fejlődött ki, jellemzője a szanaszét torzított gitár és basszusgitár, a kegyetlenül gyors dob és a mélyről jövő hörgés, valamint egyéb inhumánus hangok használata, mindez rövid, nem egyszer egy perc körüli dalokba préselve.
Eleinte mindenképpen unikumnak számított ez a hihetetlenül extrém muzsika, de megmondom őszintén, a grindcore nem a kedvenc zenei kategóriám, túl szűknek tartom, kevés lehetőséget érzek a műfaj tágítására, annak változatossá tételére. Ha egy zenekar több lemezén is ezt a fajta zenét játssza, nekem unalmasnak, egysíkúnak tűnik, mivel kevés a merítési lehetőség. Ám ha más stílusokkal ötvözzük, beengedünk egyéb hatásokat, mindjárt sokszínűbbé válik a muzsika. Szerintem a Carcass is hasonlóképpen gondolta, mert a következő lemezeiken új szelek kezdtek el fújdogálni. De mellettük a „testvérzenekar”, a Napalm Death sem ült a babérjain, ők is elindultak a fejlődés útján, de a két együttes pályája egészen más irányt vett.
Az egy évvel később kiadott Symphonies of Sickness album már egy lépéssel eltávolodott a bevett grindcore sémáktól, változatos tempók, lassabb kiállások és néhol gitárszólók tarkították a nótákat, amelyek játékideje is meghosszabbodott. Erre a nagylemezre ráhúzták a goregrind kifejezést, ami nemcsak a zenére utal, hanem a nagyon szélsőséges szövegekre is. Viszont a brit fiúk nem az akkoriban terjedő véres, belezős témákkal operáltak, hanem felcsaptak egy anatómiai lexikont, és abból ollózták össze beteg soraikat. Ebben is különleges volt a Carcass, nem akartak kliséket pufogtatni, inkább az egyéniséget választották.
A Necroticism – Descanting the Insalubrious albummal tovább tágították a zenei határokat, zenéjük egyre több klasszikus heavy metal és death metal elemeket tartalmazott, ezeket keverték a szélsőséges zenei jegyekkel – bár maga death metal sem nevezhető hétköznapinak. A lemez megjelenése előtt az alapító duó és Jeff Walker basszusgitáros/énekes mellé megérkezett Mike Amott gitáros (akkor még csak Carnage), talán neki is köszönhető ez a változás. A gitártémák sokszínűsége egyértelműen pozitív jelenségként könyvelhető el.
Elérkeztünk az 1993-as évbe, és a legtöbb rajongó izgatottan várta, hogy mit fog hallani a negyedik nagylemezen. A ’90-es években nagy változások mentek végbe a heavy metal-on belül, és ebből a Carcass sem akart kimaradni, de nem volt céljuk, hogy önmagukból kiforduljanak, csak annyit módosítottak a zenéjükön, amivel elmondhatjuk, hogy feljebb léptek még egy szintet. Az évtized elején Svédországban is elkezdtek mocorogni azok a zenekarok, amelyek új színt szerettek volna belevinni a műfajba, mégpedig a brutális muzsikák megreformálásával. Harmóniák, dallamos gitárvirgázások beágyazásával megszületett a melo-death metal. A göteborgi zenekarok művei mellett a Carcass Heartwork lemezét tartják a stílus alappillérének, de az angol együttes számai jelentősen eltérnek a svédek alkotásaitól. Tátrai Emese mesélte nekem, hogy azért szereti nagyon az angol extrém együtteseket, mert mindegyiknek utánozhatatlan hangulata van, és semmi mással össze nem vethetők. Ez így van, a Carcass albumok hangzása, dalszerkezetei szintén összetéveszthetetlenek, abszolút egyedi Bill Steer-ék muzsikája.
Nem biztos, hogy minden fan melegen üdvözölte a Heartwork-öt, mert még dallamosabb lett, mint elődje, de nekem nagyon tetszik, és úgy vélem, egy újabb lépcsőfokot mászott meg az együttes. Egészen biztosan nem véletlenül vették be korábban a bandába Amott mestert, Mike-nak ugyanis a kisujjában van a klasszikus gitározás (ezt később saját bandájában, az Arch Enemy-ben tovább kamatoztatta), amit remekül aknázott ki a Carcass; Steer-rel karöltve óriási riffekkel, szólókkal pakolták tele a nótákat. És ráadásul olyanokkal, amelyek a komplexitást, az agyafúrt, nem hétköznapi váltásokat sem nélkülözik.
Minden dalban remekül követik egymást a blastbeat-ek, a zúzós riffek, a harmóniák és a kitűnő szólók. Walker ráspolyos, hörgős orgánuma a death/grind felé billenti a mérleg nyelvét, énektémái nélkülözik a dallamokat, de néha azért már előbukkan egy-egy megjegyezhető refrén. Ettől még nem lett slágergyűjtemény a lemez, de tény és való, hogy a Heartwork vált a legsikeresebb Carcass-albummá, ami minden valószínűség szerint a jól kidolgozott zenei témáknak köszönhető. Két legnagyobb kedvencem a címadó és az utolsó tétel, a Death Certificate, amelyekben a legmarkánsabban erősödnek fel az említett jegyek.
Ken Owen méltatlanul alulértékelt személy, pedig szerintem kiváló dobos, aki minden lemezen óriási tudásról adott tanúbizonyságot. Technikás és egyben húzós a játéka, a komplex témák egyáltalán nem jelentenek neki gondot, rengeteget hozzátett ahhoz, hogy a Carcass-t a mezőny egyik legjobbjaként emlegessük. Magamban mindig jót mosolyogtam a kinézetén, elütött a többiektől vézna termetével, szolid öltözékével és rövid hajával. Nem a külsőségeken múlik, hogy valaki mekkora zenész… Sajnálom, hogy a leállás után nem tudott visszatérni betegsége miatt, remélem, már sokkal jobban van (sajnos, régóta nem hallottam róla híreket, csak annyit, hogy a visszatérő albumon háttérvokálozott).
Az ezt követő lemez (Swansong – 1995) készítése közben (Mike Amott már nem is volt a zenekarban) megbomlott az egység a bandán belül, és mire megjelent az album, addigra a Carcass feloszlott. Ez valóban a zenekar hattyúdala volt, de szerencsére 13 év után újjáalakultak (Ken helyett először Daniel Erlandsson, majd Dan Wilding a dob mögött) és egy remek lemezzel jelentkeztek (Surgical Steel – 2013). Remélem, lesz még folytatás.
A Reek of Putrefactionról írok majd ugyanebbe a rovatba.
Miért nem a SPECIÁLIS-ba, haha! 🙂