Még egyszer visszautalok Sipi negyedéves mérlegére a lemezmegjelenéseket illetően, ahol kollégám azt fejtegette, hogy az adott perióduson belül mely albumok nyerték el a tetszését, mely kiadványokat ajánlja a figyelmünkbe. Meglátásom szerint egy adott esztendő első negyedévére a pangás jellemző, és csak azután indulnak be az események, aztán a nyár szintén uborkaszezon, majd ősztől pörögnek fel újra a fejlemények az aktualitások szempontjából, és a dömping télig ki is tart.
Márciusig, mondjuk, én sem pattantam el a minőségi, meghallgatásra érdemes anyagoktól, de áprilistól robbanásszerűen megváltozott a helyzet. Ami engem illet, igen nagy örömmel és lelkesedéssel üdvözlöm a thrash metal fronton megjelenő újdonságokat, hiszen az utóbbi egy hónapban több nagyon jó thrash album látott napvilágot.
Gyakran lamentáltunk, lamentálunk azon, hogy a mai, eszement túltengésben nehezen talál magának a rajongó új kedvencet, forradalminak ható anyagot, a magam részéről azonban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elmondhatom: az eltelt 3-4 hét során több kiváló alkotást fedeztem fel, és avattam általuk új favoritokat. Természetesen nem világmegváltó zenékre, együttesekre kell gondolni, hanem a befogadó szempontjából korrekt, neki tetsző művekre. Mint amilyen cikkem tárgya, a német Warfield bemutatkozó anyaga is. Már eleve az „old school thrash” definícióval megvettek, ugyanakkor óvatosan közelítettem a hanghordozóhoz, mert már sok csalódás ért az „old school” skatulyába csomagolt zenék esetében.
A csapat 2012-ben, Kindsbach/Kaiserslauternben alakult. A fotók egy nagyon fiatal társaságot mutatnak, szerintem a srácok alig vannak túl a második X-en. Jelen felállásukat Dominik Marx dobos, Matthias Clemens gitáros, és – minden bizonnyal testvére, – Johannes Clemens énekes alkotja. Azért jelen tagságot írtam, mert korábbi kiadványaikon, a Killing Ecstasy demón (2012), illetve a Call to War EP-n (2014) Frederik Pütz basszusgitáros, illetve Dominik Potts gitáros szerepeltek, utóbbi játéka ráadásul csak az EP-re szorítkozott. Az is diszkográfiájukhoz tartozik, hogy a Metalmessage VI válogatáson a Barrage Fire dallal képviseltették magukat. Jelenleg tehát bőgős nélkül dolgoznak, Ethan Stokes csak átmenetileg (2014-2015) erősítette soraikat, míg Marc Hirschbach koncerteken segíti ki a bandát.
Mindenféle lacafaca nélkül csapnak bele a címadó tételbe, és a lendület egészen az utolsó nótáig, a Martyr-ig jellemzi az anyagot. Nem variálják túl a számokat, egy az egyben az old school megközelítést tartották szem előtt, ahogy arra a 36 és fél perces játékidő is bizonyítékul szolgál. Az alapvetően gyors, sebesség-centrikus, a korai Kreatort, valamint Witchburnert idéző szerzeményeket helyenként középtempókkal, kimértebb ritmusokkal, illetve zakatolós témákkal szövik át, vagyis próbálják elkerülni az egydimenziósság csapdáját.
Tíz kompozíciót felvonultató anyagukra négy korai felvételük, a már említett Martyr, a Vision Genocide, az Under the Surface, illetve a Call to War került fel, ezek a demón, valamint az EP-n is hallhatók voltak. Esetleg még a Deathstorm-ot említeném meg összehasonlítási alapként – már csak a régi Kreator-hatás, és az old school megközelítés révén –, azonban az billenti az osztrákok javára a mérleg nyelvét, hogy ők változatosabban tálalják muzsikájukat, náluk több hatás jut érvényre, mint a Warfield-nél.
Mindent egybevetve, panaszra semmi ok, a régi iskolás thrash hívei minden bizonnyal örömmel üdvözlik majd a Wrecking Command-et. A hangzásában is a régi időkre hajaz az anyag, szó sincs a mai korra jellemző modern, a végletekig csiszolt és kidolgozott megszólalásról, teljes egészében a ’80-as évek közepéig repülünk vissza az időben. Van potenciál a fiatalokban, nagyon értik/érzik ezt a műfajt, jól is csinálják, csak így tovább, remélhetőleg még jó sokáig.
Leave a Reply