Érdekes dolognak tartom, hogy amíg a heavy metal, a punk, valamint a death/grindcore színtér kialakításában komoly szerepet játszottak a brit zenekarok, addig a thrash metalban nem nagyon tudtak labdába rúgni. Nem azt mondom, hogy a brit thrash bandák kutyaütők voltak, csupán úgy gondolom, hogy kevésbé fejtettek ki olyan komoly hatást a thrash színtérre, mint a német vagy az amerikai csapatok. Ha engem kérdeznek, azt mondom, hogy az Onslaught 1986-ban megjelentetett The Force című lemeze a non plus ultra a brit thrash vonalon.
Az 1986-ban Brightonban alakult Virus (később Londonba tették át a székhelyüket) egyike a legkultikusabb (brit) thrash zenekaroknak. Debütálásuk, az 1987-ben, még trióban elkészített és kiadott Pray for War hangzásbeli fogyatékosságai ellenére is megállta a helyét, noha klasszikusnak nem feltétlenül mondanám. Gyors, csapkodós, egy kicsit primitív, punkos hatásokat tükröző muzsikát rejtett a korong, a Force Recon-ra viszont akkora fejlődésen mentek keresztül, mintha egy az egyben kicserélték volna a zenekart. Meglátásom szerint e változás, fejlődés első számú letéteményese az új gitáros, Ian „Coke” Finlay volt.
A felvételek 1987 decemberében és 1988 januárjában Tommy T.N.T. Tossall producer, illetve John Cannon és David Holmes hangmérnökök segítségével a londoni Yard, valamint Beethoven stúdiókban zajlottak, a korongot pedig – megváltozott logóval, a Danny Fuller által készített borítóba csomagolva – áprilisban adták ki, mindössze fél évvel a Pray for War megjelenését követően.
A hangzás sokkal erősebb, teltebb, vaskosabb, mint az első album esetében, és a témák, a dalok is sokkal változatosabbak, mint a bemutatkozó lemez szerzeményei. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy a tételek összetettebbek, komplexebbek, dallamosabbak lettek. Minden valószínűség szerint felkészületlenül érte/érhette a csapat rajongóit (és úgy általában véve a thrashereket) a muzsikában bekövetkezett változás, ellenben aki annak idején a Metalworks Personal Sampler válogatásán hallotta a csapat Testify to Me, illetve Force Recon című számait, nem lepődött meg.
Kis túlzással már a lemezt indító Testify to Me-be annyi ötletet, témát tettek, amennyiből a Pray for War-t megírták. Jelzi ezt többek között az a tény is, hogy míg a komplett első anyag 27:10 hosszú volt, addig csak ez az egy nóta 5:15. Rengeteg fejlődtek a riffek, magabiztossá vált a John D. Hess basszusgitáros és Terry Kaylor dobos alkotta ritmusszekció, sőt a dalokban kiváló szólók is felbukkantak.
A meglepetéseket tovább fokozva, a másodikként elhangzó, akusztikus részekkel kezdődődő és végződő, váltásokkal megspékelt Viral Warfare egy instrumentális tétel. A bemutatkozó anyag punkos vadságát a B.S.S.D. idézi meg, míg az olyan dalok, mint a No Return, a Release the Dead vagy a Hungry for Blood, refrénjeikkel, váltásaikkal, dallamaikkal fogják meg a hallgatót. Nem lehet szó nélkül elmenni Henry Heston gitáros/énekes vokális teljesítménye mellett sem: e tekintetben is ég és föld a különbség a Pray for War és a Force Recon között, hiszen amíg a debütön gyakorlatilag alig lehetett érteni, ezen az albumon azt prezentálja, hogy erős, igaz, nem túl képzett torokkal rendelkezik.
Teljesen mindegy, honnan nézem, ez a lemez köröket vert a bemutatkozó anyagra. Az itt megkezdett fejlődés és változás a harmadik korongon, a Lunacy-n csúcsosodott ki, egyben az lett az utolsó alkotásuk is.
A banda 1990-ben oszlott fel, majd 2008-ban Coke (az őstagságból egyedüliként) újraalakította a csapatot, és azóta rendszeresen koncerteznek, sőt két EP-t is megjelentettek. Természetesen a hatás és a varázs ma már nem ugyanaz, de a Force Recon egy kultikus album, régi kedvencem, amely alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy megszeressem a thrash metalt.
Leave a Reply