Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy melyik a kedvenc magyar együttesem, gondolkodás nélkül rávágom, hogy a Vágtázó Halottkémek. Van néhány remek honi banda – nem is egy –, akiket kedvelek, de a VHK mindent visz, mint a piros ász. Nemcsak, hogy a favorit itthoni zenekarom, hanem számomra az egyik legnagyobb örökös kedvenc, ez az album pedig nálam a csúcs.
Egyszer már nekiálltam ennek a cikknek, de rögtön az elején elakadtam. Jöttek a jobbnál jobb gondolatok, amelyek arra születtek, hogy legépeljem, de egyszerűen leblokkoltam. Úgy éreztem, hogy minden, amit kiötlöttem a VHK-ról és erről az albumról, mégsem ér fel a zenekar munkásságának szintjére, és sutba vágtam az addig „papírra vetett” sorokat és az elhatározásomat. Nehéz is bármit írni, mert a VHK által előadott zene több, mint szimplán muzsika. Ez nem csak szórakozás, kikapcsolódás: sokkal, de sokkal mélyebb annál. „Őseredeti isten-élmény.” – így jellemezte anno Jello Biafra a VHK-t. „Az élet teljességének zenéje.” – olvasható számos weboldalon. Remek megfogalmazások, de még így is csak közelítenek a teljes igazsághoz.
Első találkozásom a zenekarral körülbelül 15 évesen volt, Sancho barátom tette be a lemezjátszóba az A világösztön kiugrasztását, amikor egyszer nála vendégeskedtem, és zenéket hallgattunk. Elsőre még nem fogott meg, bár rögtön felkaptam a fejem, hogy ez nem hétköznapi muzsika. A második próbát már „kiálltam”, és onnantól nem volt megállás, örök szerelem lett a kapcsolatból. Történt ugyanis, hogy egy tanár barátom 1992 nyarán elhívott egy egyhetes nomád táborozásra, valahová a Cserhátba. Na, nem volt egészen nomád a tábor, mert minimális áram azért volt, és ez pont elég volt arra, hogy egy kollégája (Frigyes) meg tudja mutatni a magnóján az akkor megjelent az A semmi kapuin dörömbölve című lemezt. Maga a környezet is olyan volt, hogy ennél jobb helyzet nem is adódhatott volna a harmadik album megismerésére. Körülöttünk erdők, hegyek, éppen esteledett, amikor ültünk a tábortűznél, és egyszer csak Frici bá’ előhúzta a magnóját, majd nagy lelkendezve elmondta, hogy most jelent meg az új VHK, ezt mindenkinek hallania kell, mert csodában lesz részünk. Hát, onnantól minden megváltozott bennem, szép fokozatosan az összes lemezt beszereztem, és numero egy lett a VHK.
A zenekar története sem szokványos, Dudich Ákos remek könyvet írt róluk, számos interjút adtak a VHK-ban megfordult tagok, és forgattak róluk dokumentumfilmet is, tehát nem szenvedünk információhiányban velük kapcsolatban, ezért úgy vélem, nincs értelme belekezdenem sztorijuk taglalásába. Akit érdekel, az úgyis tájékozódott eleget. Az biztos, hogy rögös volt az út, amelyen haladtak, de egyben csodálatos is. Megalakulásuk óta rengetegen közreműködtek az együttesben, az egyetlen biztos pont Grandpierre Attila énekes, aki a kezdetek óta jelen van, és központi szerepet tölt be, de nem csak róla szól a VHK, bármennyire is karizmatikus frontember és különleges figura. Ehhez a muzsikához olyan zenészek is kellenek, akik teljes átéléssel, hitelesen és maximális odaadással zenélnek, valamint hatalmas tehetséggel vannak megáldva. Általuk emelkedett fel az együttes, és ért el a tökéletesség szintjére. Két tagot mindenképpen kiemelek, mert sajnos már nincsenek köztünk, ráadásul hosszú időn keresztül szolgáltak a VHK-ban: Balatoni Endre Boli üstdobos és Németh László Fritz szólógitáros. Halálukkal hatalmas űrt hagytak maguk után.
A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után (mi lett volna, ha részletesen taglalom a zenekar történetét?) rátérek az Éden visszahódítása I. albumra, de ehhez is tartoznak előzmények. Sokat elmond a zenekar zsenialitásáról és egyediségéről, hogy a világ minden részén ismerik a ’Galopping Coroners’ nevet, olyan zenészek is hivatkoztak rájuk, mint a már említett Jello Biafra – aki saját lemezkiadójával, az Alternative Tentacles-szel meg is jelentetett néhány albumot –, vagy a Neurosis tagjai, akik köztudottan hatalmas fanatikusai a VHK-nak. Zenéjüket nevezték etno-punknak, sámán-punknak, de annyiféle stílust ötvöztek, hogy képtelenség lenne mindet felsorolni. Úttörők voltak abban, hogy népzenei elemeket is integráltak őrült muzsikájukba, és ebből a sokszínűségből jött létre egy új kategória: a Vágtázó Halottkémek.
A korai koncertek, lemezek vadságát szép fokozatosan egy letisztultabb, érettebb forma vette át, ami nem jelenti azt, hogy a transzba ejtő jellege elveszett volna a fellépéseiknek. Későbbi kiadványaikon sem halványult el a megszokott varázslatos világ, egyszerűen szinteket lépett a VHK. Az Éden visszahódítása I. nagyon jól jellemzi azt az állapotot, amelynél megtapasztalható volt a zenekar ez irányba való törekvése. Ezen a korongon minden eddig felhasznált jegyet szorosabbra fűztek, összetömörítettek, majd egy ihletett pillanatban az egész zenei palettát felrobbantották, hogy még jobban szétszóródjon, mindenhova elérjen, még intenzívebben kiteljesedjen.
A lemezmegjelenés előtti időszakban személyi változások történtek a zenekarban, Sidoó Attila Kisfidó helyét Molnár Lajos Lujó vette át gitáron, a basszusgitáros pozíciót pedig a fiatal Mestyán Ádám birtokolta Soós Lajos Szónusz után. Különösen Lujó leigazolása volt remek húzás. Nem ismerem őt személyesen, de néhány barátomnak nagyon közeli cimborája, ráadásul egyik zenész haverom évekig járt hozzá gitárleckéket venni. Mindenkinek az a véleménye, hogy Lujó egy szerény és közvetlen fazon, emellett mindent tud a hathúros hangszeren, sok zenei stílusban alkot, nagyon kreatív zenész. Nem tudom, hogy neki köszönhető-e az, hogy a gitártémák ezen a lemezen egy kicsit más dimenzióban jelentek meg, mint előtte, de az biztos, hogy hatalmasat lépett előre az együttes ilyen téren. Néhol szellősebbek, néhol viszont vaskosak, mondhatni metálosak, és jól hallatszik, hogy rendkívül kidolgozottak. Fritz-cel egyetemben elképesztően ötletes akkordokat tolnak.
A metallal kapcsolatos él az A földalatti zene ellentámadása című nótában mutatkozik meg: mázsás torzított gitárriffek csapódnak ki a hathúros hangszerekből, de az egész dal súlyos, kemény. Az Éljetek halottak! ugyancsak sokat merít a fémzenéből, ráadásul ez egy elég tempós szám, Grandpierre Attila pedig igencsak kiereszti hangját a nóta egyes szakaszaiban.
De menjünk vissza az album elejére! A Verőfény című szerzemény rögtön előrevetíti azt, hogy nem egészen az eddig megszokott VHK-t fogjuk hallani. Lassan, megfontoltan kezdődik a dal, amely fokozatosan begyorsul, de mintha direkt nem akarnának szélsebesen száguldani, végig megmarad egy húzós középtempó. Ötletes megoldás, mert felvetődik a kérdés, hogy mi fog ezután következni. A másik szembetűnő újdonság Attila éneke, amely érthetőbb, letisztultabb, és egyre több dallamot tartalmaz. Ez több nótában is megmutatkozik, de ez csak előnyére vált a zenekarnak.
Rendkívül változatos az album, a lágyabb, harmóniákkal sűrűn átszőtt daloktól kezdve (Ég és Föld ünnepe, Éjjeli röpülés, Végzetes szerelem) a tradicionális népzenén át (Régi magyar tánc) a legvadabb, legelborultabb nótákig (Olyan isten nincs!, Emberiség) mindent megkapunk a zenekartól, de az összes tétel mégis hamisíthatatlan Vágtázó Halottkémek.
Minden nótáról oldalakat lehetne írni, mert annyi minden bennük foglaltatik, de csak kettőt emelek ki, mert ezek a személyes kedvenceim (egyébként mind az). Az egyik az Olyan isten nincs! című remekmű. A gitár végig zseniális, ilyen témákat csak a VHK zenészei tudnak kiötleni, nem tudom eleget dicsérni Fritzet és Lujót. Szép komótosan veszi kezdetét a transzba esés, majd egyre gyorsul, kavarog, tekeredik a szám, és mire elér addig a sorokig, hogy „Égő ház, benne rohanok, hejj, hejj!”, totális a „káosz”, már egy más tudatállapotban van az ember. Ipacs László dobolása is rengeteget hozzátesz ehhez az utazáshoz, változatos és jellegzetes játéka sámánisztikus (vagy nevezzük törzsinek) jegyeket is felvonultat. Nem tudok betelni ezzel a dallal.
Az Emberiség a másik favoritom, ami egy népi hangszerekkel megtámogatott, megzenésített vers a humán faj történetéről. A számot hallgatva szemeim előtt felsejlik az emberiség eddigi életútja, olyan érzésem van, mintha átfogó képet kapnék sorsunkról, a világ keletkezésétől fogva egészen az örökkévalóságig. Bukás és felemelkedés, halál és újjászületés: ez az emberi lét. A zenei rész is érdekes, mert egy ritmusban pereg végig a dal, ez a monotonitással előidézett eksztázis a sámán-zenék jellegzetessége. Hát, nem mondom, hogy nem „borultam” meg párszor a hallgatása alatt.
Még egy kicsit a szövegekről, amelyek központi szerepet töltenek be a zenekarnál. Különösen Attilának szíve csücske a mondandó, mivel mindet ő írja, tolmácsolja, és rettentően komolyan is veszi. Nemcsak a VHK zenéje különleges, hanem a szövegek is unikumnak számítanak. Attila nem hétköznapi látásmódja jelenik meg a megénekelt sorokban, amelyek az ősi korokból erednek. Pogány világszemlélet, sámánizmus, régi magyar hagyományok, a teljes lét megélése, az univerzum – nagyjából ezeket a témákat ölelik fel Grandpierre Attila gondolatai, amelyekkel természetesen nem mindenki tud azonosulni, néha túl elvontnak és zavarosnak tűnhetnek, de én személy szerint nagyon nagyra tartom ezeket. Erre a lemezre születtek „földhözragadtabb” textusok is, mint például az A földalatti zene ellentámadása, ahol Attila a modern kor silányságát állítja szembe az autentikus világgal.
A Végzetes szerelem egy szerelmes dal, ami ugyancsak nem hétköznapi módon fogalmazódott meg, sokkal mélyebb és gondolatébresztőbb, mint bármely popzenei csöpögés. A továbbiakban nem vesézgetem a dalok üzenetét, mivel megvan bennük a tágabb értelmezési lehetőség, és néha nem is lehet konkrét dolgokat leírni velük kapcsolatban, csak simán hagyni kell, hogy belénk áramoljanak, és feltöltsenek bennünket élet-energiával.
Az album után a zenekar útja tovább kanyargott, sajnos volt egy mély gödör, amikor egy időre feloszlottak. Tagcserék is történtek az újrainduláskor, de a legnagyobb törés Fritz és Boli halála volt. A pihenő közben Attila létrehozta a Vágtázó Csodaszarvas zenekart, amely közelebb áll a(z) (ázsiai) népzenéhez, mint a rock/punk/metal-hoz, és Attila ebben élte ki vágyait. A VHK (Vágtázó Életerő) új korszakában is jelentek meg albumok, amelyek szerintem méltók az együttes nevéhez, de azért a korai művek a legpatinásabbak. Az Éden visszahódítása I. klasszikus mestermű.
Leave a Reply