Az 1993-ban, Szombathelyen alakult csapat annak idején minden kétséget kizárólag unikumnak, üde színfoltnak számított a black metal színtéren. Sőt, nemcsak számított, hanem számít a mai napig is.
Az 1995-ös The Pagan Winter demót követően egy évvel később debütáltak a Phantoms-szal, ’97-ben újra kiadták a demót az In the Shadow of Another World dallal megtoldva, majd következett a Marduk-kal és a Tsatthoggua-val közös turné, ’98-ban pedig második lemezük jelent meg. Nem feltétlenül nevezném ideálisnak a felvételeket megelőző körülményeket, lévén tagcserék zajlottak le a zenekar soraiban, ráadásul lényeges, a csapat hangzását alapvetően meghatározó pontokon. Távozott a billentyűs Winter (Horváth Roland), valamint a Csejtey testvérek (Csaba gitáros és Zoltán dobos) is a kilépés mellett döntöttek. Az üresen maradt pozíciókat Schönberger Zoltán dobossal, illetve Scheer „Max” Viktor dobossal töltötték fel, míg a billentyűs hangszereket Szűcs Gergely trombitás vette át.
A felvételekre ezúttal Hollandiában, a Beaufort stúdióban, Max és Han Swagerman producerek felügyelete mellett került sor 1997 augusztusában. Mivel a csapat elégedetlen volt a kiadás előtt álló anyag hangzásával, az egészet újra kellett keverni, az elképzelt, ideális megszólalás elérésének érdekében. Miután nem vagyok stúdiós szakember, és nem értek a felvételek folyamatához, szimplán egy mezei metalfanatikusnak vallom magam, sem 20 éve, sem manapság nem találtam/találok kivetnivalót a soundban: ahogy a nyitó Tunnel of Vision megdörren, abban nem lehet hibát találni, valósággal letaglózza az embert a nóta.
Azonban nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy célként még csak véletlenül sem a Phantoms második részének elkészítése vezérelte a zenészeket. Elődjéhez képest súlyosabb, sötétebb, atmoszférikusabb lett a The Haunting, hogy azt ne mondjam, progresszívebb, szövevényesebb. Nehezen adja meg magát az anyag, nehezen engedi magához közel a hallgatóhoz, a dalok tele vannak apró részletekkel, amelyekre nem lehet nem odafigyelni.
A bemutatkozáshoz képest jelentősen lassultak a tempók; fogós, könnyen megjegyezhető dalok (mint amilyen az 1100 Years Ago volt a debütáláson) ezúttal nem születtek, azonban a csapatra jellemző különlegesség, egyediség mindvégig dicsfényében tündököl. Utóbbi jelzőkre ékes bizonyítékként szolgál a már említett Tunnel of Vision, amelybe a Kis kece lányom című népdal motívumait építették be, de megemlíthetem a Land of Silence gyönyörű, akusztikus részeit, az Unholy Dance komorságát, vagy a Left in the Dark kozmikus magányt sugalló, fájdalmas harmóniáit. Ezt a kozmikus töltetet akár a Glory and Perdition világának előfutáraként is lehet jellemezni, mintegy rávilágítva, hogy a Sear Bliss milyen irányban kíván elmozdulni a későbbiekben.
Nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a The Haunting tulajdonképpen semmihez nem hasonlítható, ugyanis nem lehet ráfogni, hogy itt az Immortal, ott az Emperor, amott meg a Satyricon hatása érvényesül. Nem, mert a Sear Bliss önálló kis szigetet, világot képvisel a black metalon belül. Max és Sömi belépése rengeteget dobott a minőségen, lélegzetelállítóak a briliáns szólók, technikásak, összetettek a dobtémák, Gergő fenséges billentyűszőnyegei, trombitája, Nagy András basszusgitáros/énekes roppant mélyre hangolt futamai, egyedi károgása mind-mind önálló karakterrel ruházzák fel a végeredményt. A maga idejében nagyon megosztotta a csapat táborát az album, ugyanakkor új híveket is toborzott nekik; egyszerűen nem hibáztak a The Haunting-gal, és ez a folyamat gyakorlatilag a mai napig tart.
Köztudott, hogy az állandósságot képviselő Nagy András mellett az eltelt években többen is megfordultak a csapatban, a minőségen azonban sohasem esett csorba, a zenekar egy páratlan, hibátlan diszkográfiát tud felmutatni. Idei, immár nyolcadik alkotásuk, a nyáron forgalomba kerülő Letters from the Edge mindenképpen 2018 egyik csemegéjének ígérkezik, hűen demonstrálva a rájuk jellemző egyedi világot, megközelítést.
Leave a Reply