Teljesen véletlenül botlottam bele ebbe a zenekarba. Számos másik csapattal együtt kerültek a látóterembe, és míg a többség idővel belesüppedt a jelentéktelenség szürke iszapjába, ők a felszínen maradtak. Mint kiderült, amerikaiak, igen fiatalok és ez a bemutatkozó lemezük. Elsőre ez az anyag is elég középszerűnek tűnt, de minél többet hallgattam, annál jobban megkedveltem.
A csapatot 2016 áprilisában, az Egyesült Államokbeli Columbus városában (Ohio állam) hozta össze a gitáros RJ Gilliland és az énekes-gitáros Tristan Woodruff. Ők ketten kezdtek el dalokat írni tervbe vett első nagylemezükre, olyan bandák zenéje által inspirálva, mint a Metallica, a Megadeth, a Slayer, az Anthrax, az Iron Maiden, a Volbeat, vagy az Orden Ogan. Olyan hangzást szerettek volna megalkotni, amely friss, ugyanakkor ismerős is lehet a ’80-as, ’90-es évek zenéjén felnőtt generációk számára.
Az alapítók előbb dobosukra, az akkor mindössze 15 éves (!) Ethan Ritenour-ra akadtak rá (a képek alapján ők sem lehetnek sokkal idősebbek nála), majd több basszusgitáros kipróbálását követően, a bőgős Julian Chandler-rel vált teljessé a csapat. Ez a négyes jegyzi az ez év februárjában, saját kiadásban megjelentetett bemutatkozó albumot, amellyel párhuzamosan első klipjüket is elkészítették, a lemez Cut & Run című dalához. Ritenour helyét időközben Josh Mayhan vette át a dobok mögött.
Nem tisztán thrash, amit játszanak, inkább erőteljesen riffelő heavy metal. A két gitár ellenére is viszonylag szellős a hangzásuk; a jövőben talán ezen lehetne szigorítani – persze, csak ha ezt ők is szeretnék. A Metallica és a Megadeth hatása tagadhatatlan, a Neverdawn azonban egyik kópiájának sem mondható.
Nagyon jól kezdődik az anyag, lovaglótempós basszussal, amelyből fokozatosan épül fel és keményedik be a Blind című nóta. Az ének minimális mértékben dallamos, emellett egy kicsit flegmának mondanám.
A negyedikként elhangzó Cut & Run-nál éreztem azt, hogy ott van benne egy nagy sláger csírája, amit azonban nem sikerült kibontani. Azt követően viszont elkezdődik a tűzijáték: a középtempós Drifter már minden szempontból fogós nóta.
Innen nézve kár, hogy az anyag elejét ellazázzák: a kezdés ütős, ám ha valaki az első két-három szám alapján dönt, hogy megszerezze-e a lemezt, lehet, hogy más csemege után néz. Holott az album súlypontja a 4-9. nótán van. Azon belül is a Sons of War a korong szerintem legnagyobb dala, amelyet nem is thrash-nek, inkább dallamos rock and roll nótának neveznék. És ha az óriási refrén nem volna elég, a dal második felében, egy újabb dallamos énektéma beemelésével még rátesznek egy lapáttal.
A No Love Lost második refrénjét követően, gitárszóló helyett egy tömény, dübörgő alapra helyezve jó kis riffelést tálalnak elénk a fiúk. A Line in the Sand instrumentális szerzemény, ám sajnos nem olyan izgalmas, mint amennyire hosszú, de azért ez is az album pozitív pillanatainak számát gyarapítja.
A bő háromnegyed órás anyag vége egy kicsit megint gyengébb, a Moving Forward című nótát a felejthetőbb dalok közé sorolnám (érdekes, mások éppen fordítva építik fel lemezeik dramaturgiáját: az elejét és a végét nyomják meg).
Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, hogy a következő alkalommal mire futja a fiatalok lendületéből. A Just Business ígéretes kezdés, egy ennél valamivel ütősebb második lemezzel kiemelkedhetnek a tömegből, és akár a heavy/thrash mezőny felsőházába is beverekedhetnék magukat. Én szurkolok nekik.
Leave a Reply