Másfél évesek vagyunk. Ebből az alkalomból – a tavalyi Tiamat-os gruppenhez hasonlóan – egy újabb közös kedvencünkkel kapcsolatban írtuk le az első találkozás élményét, és néhány gondolatot ezzel a korszakhatárt jelentő művel kapcsolatban.
Slayer: South of Heaven (1988)
1986: Master of Puppets, Peace Sells…but Who’s Buying?, Reign in Blood. 1988: So Far, So Good…So What!, South of Heaven, …And Justice for All. Mindkét esztendőben ez volt a lemezek megjelenési sorrendje, és mindkét alkalommal a Slayer okozta a legnagyobb sokkot. Ami a 30 évvel ezelőtti eseményeket illeti, a Megadeth hozta a formáját, a Metallica túllőtt a célon, a Slayer pedig… Nos, ők egy jókora fagyást ragasztottak rajongóik arcára.
Ahogy azt Jeff Hannemann (R.I.P.) egy interjúban elmondta, első alkalommal a csapat életében úgy vágtak neki a dalszerzés folyamatának, hogy kijelölték azt az irányt, amerre elindulnak, tehát abszolút tudatos előkészületekről beszélünk. A szőke gitáros hozzátette, tisztában voltak azzal, hogy a Reign in Blood-ot nem tudják felülmúlni, és akármit is rögzítenek, az emberek majd ahhoz az alkotáshoz hasonlítják.
Annak érdekében tehát, hogy az új korong különbözzön a Reign in Blood agresszív zenei támadásától, tudatosan lassítottak a tempókon, valamint olyan elemeket – például torzítatlan gitárt, mérsékelt, letompított éneket – adagoltak a végeredményhez, amelyek az előző anyagokon nem szerepeltek. Azonban nemcsak a lassulás volt a legfontosabb változás, hanem azon dallamok, harmóniák felvonultatása is, amelyekkel a számokat átszőtték.
Az anyag – amelynek legnagyobb erénye, hogy hibátlan – tulajdonképpen Jeff Hanneman szólólemezeként is aposztrofálható, lévén hat dalt teljesen egyedül jegyzett, hármat Kerry King-gel közösen, a Dissident Aggressor pedig egy Judas Priest-feldolgozás.
A lemez elődeihez képest más lett, ugyanakkor egy keveset tartalmazott is azokból. Hogy mást ne mondjak, a Read Between the Lies konkrétan a Raining Blood-dal mutat hasonlóságot. Noha a fő törekvés a lassulás volt, azért a sebességről sem mondtak le (pl. Silent Scream, Live Undead, Ghosts of War, Cleanse the Soul), csupán visszafogottabban tálalták azt, mint korábban bármikor.
A címadó tétel és a Mandatory Suicide a Slayer-koncertek állandó szereplőivé léptek elő, mi több, utóbbi a későbbiekben a Dead Skin Mask és a Perversions of Pain kiindulópontjaként szolgált. Első alkalommal használtak akusztikus részeket, amelyek a záró, roppant nyomasztó hangulatú Spill the Blood-ban hallhatók.
Véleményem szerint a Judas Priest-feldolgozást megspórolhatták volna, ehelyett egy friss dalt tehettek volna fel, de kétségtelen, hogy hangulatilag beleillik a végeredménybe. A lassulás mellett a dallamok, a harmóniák okozták a legnagyobb meglepetést, valamint Tommy Araya előadása, aki mellőzte a sikolyokat, az üvöltéseket, és a szó szoros értelmében énekelt. Dave Lombardo játékára pedig nehezen találhatók jelzők, a komplex, precíz, technikás dobolás non plus ultráját mutatta be az anyagon.
Nemcsak a zene változott, fejlődött, hanem a szövegek is, lévén, hogy a korai idők sátánista/okkult tematikáját maguk mögött hagyva hétköznapi dolgokról (az abortusz, a háborúk borzalmai, a tévés prédikátorok stb.) kezdtek el írni
Sajnos már nem emlékszem arra, hányadik albumként érkezett a gyűjteményembe a mű, mindössze annyi van meg, hogy még javában kezdő metalos voltam, aki csak kóstolgatta, tanulmányozta ezt a zenét. Egy biztos, hogy kazettán kaptam meg, felvéve. Amennyiben nem csal a memóriám, Live Undead, Hell Awaits, South of Heaven, Reign in Blood volt a beszerzési sorrend, de nem vennék rá mérget, hogy így történt. Az ellenben egészen biztos, hogy a Butcher Company kalózanyagot (Live in Corpus Christi, Texas – 1987. december 19.) első kazettáim egyikeként illesztettem kezdetleges kollekciómba.
Talán nevetségesen hangzik, de nem tudom, annak idején hogyan hatott rám a lemez. Talán fel sem fogtam, ami egy év „metalozás” után szerintem nem nagy bűn. Amolyan későn beérő anyag, amely később örök favorittá válik. A Reign in Blood gyakorlatilag a megjelenésével egy időben lett klasszikus, a South of Heaven csak később. Mondom ezt annak ellenére, hogy 1988 júliusában a Billboard lista 57. helyén nyitott, és később mind az Egyesült Államokban, mind Kanadában kivívta az aranylemez státuszt.
Hogy megosztotta/megosztja a rajongótábort? Lehetséges. Utólag, főleg mai fejjel felesleges bármilyen okfejtésbe belemenni, a South of Heaven-ről csak azok a fanatikusok tudnak hiteles képet formálni, akik a Show no Mercy óta követték a Slayer pályafutását. Ami viszont tény: a South of Heaven a metal műfaj egyik legnagyobb klasszikusa, a Slayer katalógus kereskedelmileg legsikeresebb alkotása lett.
Dávid László
Elképzelt beszélgetés a Slayer próbatermében, 1988 februárjában:
– Srácok, megcsináltuk a világ leggyorsabb, legagresszívabb thrash metal lemezét, innen már nem tudunk továbblépni, úgyhogy hozzunk létre valami mást, olyat, ami ugyanígy sokként hat majd az emberekre!
– OK, lepjük meg őket azzal, hogy visszaveszünk a tempóból, és teszünk a dalokba harmóniákat. Itt van mindjárt egy jó kis dallamos, de fenyegető hangulatú nyitótéma, most találtam ki, ez biztosan beleillik ebbe a koncepcióba.
– Zseniális, de ugye azért a szövegeink maradnak a véres, gyilkolós témáknál?
– Hogyne, csak mi vagyunk a Slayer, nem írhatunk rózsaszín pónikról dalokat!
– Ez mind rendben, de legyen egy-két gyorsabb tekerés is! Úgy gondoltam, hogy a második és a hatodik nótában mutassuk meg, hogy nem felejtettünk el sebesen játszani.
– Király! Nekem is van egy ötletem. Mivel óriási hatással volt ránk a Judas Priest, rám különösen a Tipton/Downing gitárduó, építsünk be néhány olyan elemet egy pár dalba, amelyekkel tisztelgünk a munkásságuk előtt!
– Szerintem jó elgondolás, de mi lenne, ha egy nótát fel is dolgoznánk tőlük? Legyen, mondjuk, a Dissident Aggressor, az nem egy nagyon ismert dal, de mégis szuper, és illik is hozzánk.
– Remek. Én pedig hozok néhány dallam-centrikus énektémát, több megjegyezhető verzét, refrént a nótákba.
– Legyen sok váltás, kiállás, ezekhez kitalálok néhány pörgetést, technikás ütést. Megkínálom a tamokat és a cineket is, hogy ne porosodjanak.
– Szerintem zárjuk a lemezt a legkomótosabb, legdallamosabb számunkkal. Még a torzítót is kikapcsoljuk néha, hogy még meglepőbb legyen a dolog. De semmi prüntyögés, jó kis depresszív hangulat fogja körüllengeni a feljátszott akkordokat.
– Ez jó lesz így. Egy kicsit meglepődnek majd a rajongók, lehet, hogy páran fanyalognak is, de az idő nekünk dolgozik, néhány év múlva klasszikus Slayer-albumként fogják nyilvántartani az anyagot. De mit is? Nincs még címe.
– South of Heaven – felelte kórusban a zenekar.
Valahogy így született meg a negyedik Slayer-nagylemez…
Zozzie
Egyes városi legendák szerint voltak, aki gyászszalagot tűztek a South of Heaven megjelenésekor, hallva a csapat belassulását. Én viszont ezzel az anyaggal szerettem meg igazán a zenekart, és máig ez a kedvenc lemezem tőlük.
Az első három album Dávid barátomon keresztül jutott el hozzám. A Show No Mercy-t több részletben vettem át, sokáig meglehetősen kezdetlegesnek tartottam, mára azonban az is elfoglalta nálam méltó helyét, a képzeletbeli dobogó legalsó fokán. A Hell Awaits igazán soha nem került közel hozzám, a Reign in Blood-on pedig, úgy éreztem, King-ék egy kissé túlzásba vitték a sebesség iránti szenvedélyüket, így arról nem véletlenül a hosszabb-rövidebb időre belassuló dalok (Angel of Death, Post Mortem, Raining Blood) váltak a favoritjaimmá.
A South of Heaven viszont már egri főiskolásként talált meg és talált telibe, így ez nemcsak Arayáék, hanem az én életemben is egy új korszakot fémjelez. Valamiért máig Benjoe személyéhez kötöm a lemezt, talán mert ő vált előbb a rajongójává, és fertőzött meg engem is lelkesedésével.
Persze volt is miért lelkesedni. Lassúság ide vagy oda, a címadó nóta riffje ugyanolyan gyilkos fegyver, mint, mondjuk, a Raining Blood-é, és ugyanúgy a Slayer legnagyobb pillanatai közé tartozik. Ahogy a végső gitárhang félperces nyújtása után a dal átvált a Silent Scream-be; utóbbi szerzemény váltott gitáros szólója és záró sora („Cries in the night”); a Live Undead fokozatos bevadulása, benne Araya sikolya; a Ghosts of War visszalassulása, tempóváltásai és még sorolhatnám – másfajta kínzóeszközök ezek, mint amiket addig a csapat használt, de ugyanolyan gonoszak, kegyetlenek és véresek. Hanneman-ék a Judas Priest Dissident Aggressor-ját is abszolút a saját képükre formálták; a végén pedig a Spill the Blood – Lombardo míves dobolásával és a vontatott tempóval – szintén az album egyik (sokadik) csúcspontja.
A Slayer legegyenletesebb teljesítményét nyújtja ezen az anyagon, amely a Seasons in the Abyss mellett a zenekar – jó értelemben véve – legslágeresebb lemeze, a korong első fele pedig a legtökéletesebb A oldal a csapat történetében.
„Before you see the light you must die!”
Coly
Leave a Reply