A Rattle Inc. újraindulását követő szárnypróbálgatásaim időszakában írtam egy cikket a skandináv metal színtérről (itt), amelyben arra kerestem a választ, hogy fent északon miért van annyi metal zenész, és mitől utánozhatatlanok, egyéniek az onnan származó bandák. Természetesen nem tudom a pontos megfejtést, csak a saját véleményemet fogalmaztam meg ezzel összefüggésben, de kiemeltem azt a tényezőt a skandináv muzsikusokkal kapcsolatban, hogy legtöbbjük rengeteg projektben, egyéb formációban vesz részt, amelyek néha eltérnek a heavy metal-tól, és ez jót tehet a kreativitásuknak, és talán emiatt lett különleges a színtér.
Korábbi írásomban azt is megemlítettem, hogy számos skandináv metal együttes zenéjének van egy sajátos, sokszor borongós, depresszív jellege, ami nem csak erre a stílusra jellemző, hanem más közegekben is felbukkanhat. Mivel a pop, a dzsessz és az elektronikus zenéket nem igazán kedvelem és ismerem, ezekre nem biztos, hogy illenek az említett jelzők, de a fémzenéhez közel álló művekben egészen biztosan ugyanúgy fellelhetők a fagyos hangulatot sugalló jegyek. Mint például a folk/neofolk/dark/ambient zenei stílusokban, amelyeknek az utóbbi évtizedekben komoly renoméjuk lett, számos együttes, zenész tette le voksát ezek mellett.
Természetesen nem lehet éles határt húzni a kategóriák között, sokszor arra törekednek a muzsikusok, hogy elmossák a mezsgyéket, és minél több helyről merítsenek zenéjükhöz. Néha nehéz skatulyába gyömöszölni az adott albumot, de nem is kell ezen erőlködni.
Nem vagyok nagy szakértője a skandináv zenei kultúrának, inkább amatőrnek tartom magam, a hagyományőrző folklór muzsikát érintőlegesen ismerem, ám hogy őszinte legyek, nem mindegyik fogott meg, bár nagy részét főhajtással üdvözlöm. Ivar Bjørnson-nak és Einar Selvik-nek a Hugsjá a második közös alkotása, és bátran kijelenthetem, remek lemezeket hoztak össze, engem nagyon megérintenek. Ez a projekt a neofolk címkét kapta, de erre a zenére is igaz, hogy korlátokat bontó, nehezen kategorizálható, viszont az biztos, hogy rengeteget merítenek a skandináv népzenéből.
A két norvég úriember közismert személy hazájában, de a világ minden pontján ismerhetik már a nevüket. Felsorolni is nehéz azokat a zenekarokat, amelyekben az évek során megfordultak, de három együttest mindenképpen meg kell említeni: Ivar-ral kapcsolatban az Enslaved-et, mivel az alapítás óta ott gitározik és énekel, immár 27 éve, Einar-hoz pedig legszorosabban a Wardruna kötődik, amelynek ő az egyik vezetője, zeneszerzője, de Kvitrafn álnéven a Gorgoroth-ból is ismerhettünk, ahol négy évig dobolt.
A Skuggsjá – A Piece for Mind & Mirror album zseniális volt, nagyon sokat hallgattam megkapó és magához láncoló pillanatai miatt. A második kiadvány sem tért le a megkezdett útról, a koncepció hasonló cipőben jár, mint az első nagylemez. A legnagyobb különbség talán az, hogy az utóbbin több volt a metal-hoz kapcsolódó zenei téma, néha előkerült a torzított gitár és a károgós ének, de a Hugsjá-ra ezeket teljesen kigyomlálta a duó. Keménységéből és vonzerejéből így sem veszített semmit az új album, mert ennek a fajta muzsikának a lényegét nem az elektromos hangszerek és a durva vokálrészek adják, hanem a tradicionális instrumentumokból előszökkenő hangjegyek egyedülálló kavalkádja, valamint a karakteres, remek harmóniákat felmutató énekfolyamok.
Selvik számos olyan népi hangszeren (is) játszik, amelyek abszolút nem szokványosak rock/metal körökben, de a Wardruna-ban jó ideje előszeretettel használja ezeket. Éneke szinte tökéletes, egyéni orgánuma és szárnyaló dallamai központi szerepet töltenek be a dalokban. Maga a zene is varázslatos, de Selvik vokálozása (és Ivar háttéréneke, valamint a kórusok is) hatalmas pluszt ad mindehhez. Komor pátosz árad a torkából, amely tündöklő ezüstös-szürke fénnyel vonja be a nótákat.
Arról is szóltam már néhányszor, hogy a folk/pagan/viking metal egy része nagyon mesterkélt és lélektelen, a számokba beillesztett akusztikus népi hangszerek néha feleslegesek, a múltidézés erőltetett, szóval könnyű beleesni a silányság csapdájába. Jelen esetben szó nincs ilyesmiről, Ivar és Einar zenéje teljesen más kategória, nyoma sincs felületességnek, igénytelen muzikális témahalmozásnak.
Már a borító is azt jelzi, hogy ők ketten nagyon komolyan gondolják a tradíciók ápolását; remek választás a kép, amin egy régi hajón állnak a szürke felhőkkel borított tengeren. Kiválóan tolmácsolják dalaikkal az észak-európai, azon belül a norvég életérzést. Amint belekezdenek a zenébe, fjordokat, tengereket, hegyeket vizualizálhatunk, az egész természet megmutatja szépségét és vadságát nótáik nyomán, de nem csak erre korlátozódik az album mondanivalója.
Régi korok szelleme kísért több, mint egy órán keresztül, megidézve igaz barátságokat, vitézséget, őszinte szerelmet, pogány ünnepeket, és magunk mögött hagyva a modern kor beszűkültségét. Mert ezeket a nótákat hallva kitárul a mindenség, azt érezhetjük, hogy egy őszinte, tiszta világba lépünk be, amelyben sokkal emberibb az élet. Én szívesen kalandozok ebben, mert nagyon izgalmas és felemelő érzés.
Leave a Reply