B oldal

Az elkövetkező hetekben két album kapcsán is meg fogom jegyezni (a cikk már elkészült, de még nem került fel az oldalra), hogy az A oldala (első fele) jóval erősebb, mint a B (a második öt szám). Mitől lehet ez? – tettem fel magamnak a kérdést. Az előadók fáradtak el a végére vagy én, a zenehallgató?

Nézzük az első esetet! Ha eltekintünk attól a két szélsőségtől, hogy egy lemez valamennyi nótája egyformán erős vagy egyformán gyenge, legalább négy másik forgatókönyv lehetséges.

a.) A fenti szituáció, vagyis amikor a zenekar – fontosnak tartva az első benyomást – sprinttel kezd, az elején ad bele mindent, az összes jó dalát felpakolja az A oldalra, a B-re pedig marad, ami marad.

b.) A csapat az elejét és a végét nyomja meg nagyon, közben pedig alakul, ahogy alakul.

c.) Az együttes fokozatosan viszi el közönségét a csúcsra, majd onnan vissza a kiindulópontra. Ilyenkor a lemez közepe a legerősebb.

d.) Bár az anyag nem egyenletesen magas színvonalú, az előadó igyekszik a nem különösebben ütős tételeket emlékezetes kompozíciókkal váltogatni.

Vagyis tényleg előfordulhat, hogy az album első felét szándékosan izmosabbra gyúrták. De mi a helyzet a mi figyelmünk, érdeklődésünk lankadásával? Egy nyolc-kilencszámos korong esetében, ami ráadásul még jó zenét is rejt, ez nem valószínű, egy bizonyos dalmennyiség felett azonban elkerülhetetlen, hogy fáradunk, hogy unni kezdjük a kissé hosszúra nyúlt előadást (ezekben a percekben is egy 17 számos alkotást hallgatok). És mivel már nem koncentrálunk annyira, nem vesszük észre az anyag finomságait, átsiklunk egy-egy rész felett, mondván, ez már nem olyan érdekes (mint az első 20-25 perc).

Ezzel kapcsolatban – tudtomon kívül, valószínűleg többekkel együtt – alanya voltam egy érdekes kísérletnek. Amikor még a ’80-as évek közepén először hallottam az Anthrax Spreading the Disease albumát lemezbolti műsoros kazettán (by Sufni Records), nekem így kezdődött az anyag: Aftershock, Armed and Dangerous, Medusa, Gung-Ho. Le voltam nyűgözve, hogy milyen ütős nótákkal indul a lemez, a másik öt nóta legalább egy vagy két árnyalattal szürkébbnek tűnt ezeknél.

Ti nyilván egyből rávágjátok a megoldást, ami nekem, nekünk csak később esett le: a háztáji stúdióban fordítva vették fel a két lemezoldalt, először a B-t, ami így az A-jelölést kapta. Talán az első találkozás élménye okán, talán azért, mert tényleg az az anyag erősebb fele, nekem máig az Afterscock-Gung-Ho blokk jön be jobban az albumról.

Ugyanígy jártam a Running Wild Branded and Exiled-jével is, ami az én – Rózsavölgyi hanglemezboltban vásárolt – műsoros kazettámon a Fight the Oppression-nel kezdődött, és a Mordor-ral zárult. Na, ott a „B oldal” tetszett jobban – ami valójában az album A oldala, erősebb fele.

Persze, megint kilyukadhatunk oda, hogy ez az egész tetszés-nem tetszés szubjektív dolog, de akkor is elmondható: fáradás ide vagy oda, van, hogy a lemez első fele, és van, amikor a második része jön be jobban.

A cikk szerzője: Coly876 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*