Amorphis: az idő nekik dolgozik

Tomi Joutsen

Most, hogy már jó néhányszor meghallgattuk az Amorphis idei albumát, és múlik az első találkozás sokkja :-), illetve az újdonság varázsa, talán valamivel objektívebb képet alkothatunk arról, hogyan illeszkedik ez az alkotás a finn csapat életművébe.

Jó ideig gondolkodtam, megszólaljak-e „Queen of Time-ügyben”, hiszen Zozzie és Sipy remekül bemutatták az anyagot (itt és itt), ám van néhány gondolatom, amit nem szeretnék magamba fojtani, ráadásul ma délután a pálfordulásom is megtörtént, így ezt az élményt is szívesen megosztom veletek.

Ahogy láttam, elég erősen megoszlanak a vélemények a lemezzel kapcsolatban. Jómagam az első egy-két meghallgatást követően, ha nem is a fanyalgók, de a némileg csalódottak és a kritikusabb rajongók táborát gyarapítottam. Kezdetben nem igazán tetszett az anyag. Én nem ezt az Amorphist ismertem, nem ezt a zenét szerettem kb. a Tales from the Thousand Lakes lemez óta. Persze egy csapat stílusa, hangzása az évek során változhat, mi pedig eldönthetjük, hogy velük tartunk-e ezen az úton. (Ennek az ellenkezője is megtörténhet, amikor mi változunk, fejlődünk, egykori kedvencünk viszont ott ragad a múltban, és ezáltal elveszti számunkra a vonzerejét.)

Röviden, Esa Holopainen-ék muzsikája a Queen of Time-ra jóval rádió-barátabbá, mondhatni, kommerszebbé vált, szélesebb közönségréteget céloz meg, mint korábban bármikor. Mielőtt nekikezdtem volna ennek az írásnak, direkt meghallgattam az együttes előző anyagát, a 2015-ös Under the Red Cloud-ot: ott még nyoma sincs az itteni űberdallamosságnak, Tomi Joutsen nem énekel ilyen lágyan, és kelta népzenei motívumokat sem hallani.

Bizony, keltákat, bár gyorsan hozzáteszem, nem vagyok nagy folklorista, ám a Queen of Time egyes szerzeményeinek (Message in the Amber, Honeyflow – igaz, utóbbi bónusznóta) hangulata számomra sokkal inkább idézi a ködös brit szigeteket, mint a zord skandináv fjordok világát. Az Amorphis lemezein jó ideje ott vannak a finn népzenei elemek, de ez most más, újdonság. És pont ugyanezért tetszik egyre kevésbé az a muzsika is, amit a svájci Eluveitie játszik.

Hogy jön ide a korábban dallamos death metalt, ma viszont már folk metalt játszó helvét csapat? Úgy, hogy a Queen of Time-on frontemberük, Chrigel Glanzmann is markánsan otthagyta a kézjegyét: a szaxofont leszámítva valamennyi fúvós hangszeren ő játszik, márpedig – az ének és a szólógitár mellett – ezek felelősek a fülbemászó dallamokért. Talán nem kellett volna ezt a két zenei világot elegyíteni, hiszen Tomi Joutsen-ék muzsikája e nélkül is elég karakteres volt.

Nagyjából ez a két kritikai észrevételem van (az időnként túlságosan lágy énektémák és a keltáskodás), ám sokáig ez is elég volt ahhoz, hogy azt mondjam: ez nem az én zeném, ennek az Amorphis-albumnak biztos nem lesz bérelt helye év végi Top 10-es listámon.

Ám jött a második felvonás: míg kezdetben a hagyományosabb Amorphis-szerzeményekbe igyekeztem kapaszkodni, hallgatásról hallgatásra egyre több dal vagy dalrészlet tetszett meg, s idővel azt vettem észre, hogy már több az „igen”, mint a „nem”, és egyre nagyobb gondban vagyok, amikor a kedvenc nótámat kell megneveznem a lemezről.

Azt nyugodtan kijelenthetem, hogy egyetlen gyenge szám sincs az albumon. A The Bee-nél (amelynek dallamos éneke a Volbeat-et juttatta eszembe) és a Message in the Amber-nél még csak szikrázik a kanóc (nálam), a Daughter of Hate-től kezdve azonban sorra robbannak a bombák. Igaz, hogy Tomi utóbbi dalnak a verzéjében is „túl” lágyan énekel, az alapriff viszont lehengerlő, és a szaxofon szerepeltetése is sokat hozzátesz a nótához.

Ugyanígy tetszik a Golden Elk (ebben is milyen gitárdallam és refrén van!), a Heart of the Giant pedig egyenesen az egyik kedvencem: kellő egyensúlyt érzek benne a keménység és a dallamosság között, amely utóbbit a szintetizátor hangjai és a női kórus is erősíti. S ha már itt tartunk, a lemezen minden korábbinál többször hangzik fel női énekhang, akár szólisztikusan, akár a főtémát színesítő háttérvokálként.

Természetesen az Amongst the Stars is nagyon bejön, hiszen kedvenc énekesnőm, Anneke van Giersbergen ad elő benne duettet Tomival. A Pyres on the Coast pedig egy már-már szimfonikus hangszerelésű, epikusabb nóta – számomra ez is a kiemelkedő pillanatok számát gyarapítja.

Akinek tetszik a lemez, de nincsenek meg neki a bónusznóták, sürgősen szerezze be azokat, hiszen velük folytatódik a magas színvonalú előadás. Nem resztliket hallunk, ezeknek is simán ott lenne a helyük az „alapprogramban”. Az andalító Mountains Crumble középrésze egy kicsit jazz-es, retrós hangulatú, egészen különleges hangzások kapnak helyet benne. Aktuális kedvencem viszont a japán kiadáson bónuszként helyet kapott Honeyflow: igaz, hogy ez a csapat „legkeltább” dala, viszont óriási örömzene, hatalmas energiák sodorják, tolják maguk előtt. Ha elkapod a lendületét, olyan, mintha egy hegy-magas hullámon lovagolnál.

Tetszik, ahogy a méh és a méz, mint képek végigvonulnak az albumon. Már a borítógrafika is olyan, mint egy rovar összetett szeme, illetve az általa látott kép; a fenti téma pedig a The Bee-ben, a Message…-ben és a Honeyflow-ban is előkerül.

S hogy mindezek után hány pontot adnék erre az idei felhozatalból egyelőre magasan kiemelkedő alkotásra? Nem lehet kérdés: amikor még kevésbé tetszett, akkor járt 4,5-nél, így viszont nem kaphat kevesebbet a maximumnál. Lehet, hogy mégiscsak Top 10-es anyag lesz nálam a Queen of Time?

Azt gondolom, a finnek ezzel az albummal szintet léptek, ami nem biztos, hogy minden rajongónál egyértelműen kedvező fogadtatásra talál. Nagyon feladták maguknak a leckét, hiszen merre lehet innen továbbmenni? Nyilván nem készül majd egy Queen of Time 2., úgyhogy leginkább csak lefelé. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*