1945-ben véget ért egy háború, és elkezdődött egy másik. A világégés pusztításait lezáró, és azt egyben megkoronázó új csodafegyver dupla villanása az emberi aljasság legsötétebb zugait is bevilágította, miközben Hirosima és Nagaszaki eltűntek a föléjük tornyosuló gombafelhők sugárzó porfelhőiben. A Manhattan-terv beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és a második világháborút roppant meggyőző bizonyossággal – ám etikai kétségekkel erősen terhelten – lezáró távoli robbanások lökéshullámai körbeérték az egész Földet, hogy tisztára söpörjék a terepet a képmutatás nevében megszületett új világrend önelégültségtől mámoros, imbolygó léptű diadalmenete előtt.
Az öldöklés befejeződött ugyan a harcmezőkön, ám a valódi küzdelem nemhogy nem ért véget, hanem éppen hogy csak kezdetét vette. Elvégre győztes is csak egy maradhat! Tárgyalótermek polírozott asztalai és apró zászlócskái fölött folyt tovább a tesztoszteron fűtötte erőfitogtatás. A nagyhatalmak megszállott rendteremtőinek transzparensekre mázolt jövőképei mélyen beleégtek a retinákba, és bár ezek az elképzelések egymással kibékíthetetlen ellentétben álltak, mégis kivétel nélkül mind ugyanazt a világbékét hirdették.
Ez az álszent béke azonban csak amolyan ingatag kötélhídként lengedezett a két szemben álló tömb között húzódó, széles szakadék fölött, és olyan hamis narratívaként próbálta a világ minden problémáját megoldani, hogy azt csak vastag ólomfalak takarásában volt ajánlott komolyan venni. Veszélyes volt rajta minden lépés. Az élet a béke útja helyett a hidegháborús paranoia szabta keretek közt folydogált. A lassan múló évtizedek alatt a hétköznapi élet megszokott eleme lett a nukleáris rakéták húzta vékony csíkok tévéképernyőket kettéosztó híradóképe, nyíló és csukódó silók látványa, hóesésben nyilatkozó tányérsapkás tábornokok határozott kijelentései egy szibériai támaszponton, radarok villogó pontocskáit magyarázó kiskatonák, ilyen-olyan szintű tárgyalások és persze a végén a megszámlálhatatlan, barátinak hazudott kézfogás a villogó vakuk kereszttüzében. A nyolcvanas évekre a rettegés intenzitása ugyan túljutott már a csúcspontján, de a nukleáris háborútól való félelem, mint egy természeti jelenség, mindenütt megkerülhetetlenül jelen volt még.
Természetesen az irodalom, a film, a képzőművészet és a zene mindig mindenre érzékeny alkotóit sem hagyhatta érintetlenül ez a feszült nemzetközi légkör. A bármelyik pillanatban beköszönthető apokalipszis napi szinten fenyegető és kézzelfogható lehetősége apropót adott az állásfoglalásra, a figyelmeztetésre, a nyomorult jövő elképzelt romjai közt való turkálásra, a pusztulás eme új dimenzióiban rejlő potenciál végletekig menő kiaknázására. Mivel a metálzenekarok mindig is vonzódtak a világvége-víziókhoz, így szinte természetükből fakadóan, „boldogan” csaptak le erre az új szintű romlás-lehetőségre, és emelték be ezt a tematikát a saját zenei világukba, akár csak a szövegeik szintjén, akár úgy, hogy egy teljes koncepciót építettek a radioaktív sugárzástól átitatott, sosem látott kihalás csábító koncepciója köré. Az olyan zenekarok, mint a Nuclear Assault vagy az S.D.I. már a névválasztásukkal is egyértelműsítették, hogy a globális politika- és zenetörténet mely korszakában léptek színre.
Kanada francia nyelvterületű régiójában egy iskolatársaival nehezen barátkozó, leginkább magának való fiatal ember, bizonyos Michael Langevin – menekülési lehetőségként – fantáziája belső tereiben kezdte keresni azokat a barátokat, akiket „odakint” nem talált, és akikkel gondolatait és kalandjait őszintén megoszthatta. Az így konstruált alternatív valóság biztos menedékében egy általa életre hívott és Voivod-nak keresztelt fiktív karakter lett Langevin papírfecnikre vázolt alteregója és legfőbb bizalmasa.
Amikor aztán 1982-ben három hozzá hasonlóan gondolkodó sráccal hozta össze a sors, és együtt zenekart alapítottak, ez az alteregó az álmok korlátolt hozzáférésű dimenziójából kilépett a valódi-valóság kulisszái közé, és névadója lett ennek az újonnan alakult csapatnak. Elkeseredettsége és agressziója elég erőssé tette őt ahhoz, hogy az élére állhasson egy ambiciózus zenei expedíciónak, amely a nukleáris háború szülte kegyetlen világ élhetetlen terében próbált meg különböző túlélési stratégiákat tesztelni.
Michael Langevin (Away), Denis Belanger (Snake), Denis D’Amour (Piggy) és Jean-Yves Theriault (Blacky) megnyomták a világ lenullázásához és újraindításához előkészített, fekete aktatáskába rejtett „reset” gombot, és a pillanatok alatt elporladó múlt omladozó partjainak széléről a radioaktivitástól sistergő ismeretlenbe lökték teremtményüket, majd ugyanazzal a lendülettel a nyomába is szegődtek, hogy zenéjükkel kísérjék végig kilátástalannak tűnő küzdelmét Away képzeletének bizarr világában.
Az ekkor még szerényebb hangszeres képességek és a még csak most kikristályosodó, kezdetleges zenei koncepció egy cyber-punk-káosz-thrash jelzőkkel definiálható (Snake szerint tudathasadásos) bemutatkozó albumot eredményezett (War and Pain), amelyet korlátolt körülmények között rögzítettek, és amelyen a négy tag egymástól jelentősen eltérő zenei érdeklődésének zajos küzdelme bontakozott ki.
A két évvel későbbi, még mindig low-budget költségvetésű folytatás után (Rrröööaaarrr) a Voivod szegecselt harci monstruma csikorgó lánctalpain lassan kihátrált a felszántott csatamezőről, hogy az 1987-es Killing Technology-n már egy magasabb szinten szervezett, felismerhetőbb struktúrákban gondolkodó, építkező jellegű, technokrata thrash metál-nak adja át a helyét, és biztosítson szabad utat egy addig sosem hallott, de egyre inkább körvonalazódó, radikálisan újszerű Voivod-hangzásnak.
Így születhetett meg a zenekar életművében legmeghatározóbb és az egyetemes metál színtér számára is kiemelt jelentőséggel bíró, kreativitástól szétfeszülő, vibráló, forradalmi újdonságokkal telepakolt, máig csodálat és tisztelet övezte Dimension Hatröss. Az első két korong minőségéhez képest ekkorra szinte egy másik zenekar állt a világ előtt, egy olyan régi-új csapat, amely immár a Killing Technology technokrata zenéjének hídján áthaladva gyakorlatilag egy másik kontinens szögletesre csiszolt kulisszái között folytatta tovább a Langevin-alteregó történetét.
A tagok által a közös fazékba dobált összetevők mostanra új minőséggé álltak össze. Az alapfőzetet a Motörhead és a Venom méregerős alapjaira ráöntött Killing Joke és Bauhaus indusztrial keveréke adja, mindez megbolondítva egy csipetnyi egzotikusan könnyed King Crimson és Pink Floyd aromával, és nyakon öntve az egész a Broken Bones és a Dead Kennedys punkos lendületével és flegmaságával. Az üstben rotyogó főzet felett pedig mindent áthatóan ott gőzölög a basszusgitárt kezelő Blacky személyes kedvencének, Bartók Bélának a szelleme.
Az egy évvel később boltokba került Nothingface a maradék salakanyagot is kiégette a matériából, összetettség és kifinomultság terén a zenekar szinte lesétált a metálzene keményvonalasok által rajzolt térképéről. Már végképp nem lehetett őket senkihez sem hasonlítani. Progresszív, „agyas” metál lett a kezdeti káoszból, tulajdonképpen az „öncélúság”-ról elnevezett szűk sikátorba kezdtek befordulni, ahol a zenészek tudása és ötletei egyre ritkábban szoktak találkozni a szembejövő hallgatók türelmével. Egyfajta evolúciós végpontnak tűnt a Nothingface, amely után joggal vetődhetett fel mindenkiben a kérdés: hogyan tovább? Bonyolítsák-e a végletekig a zenei szövet már eddig sem egyszerű konstrukcióját, és ezzel a túlzásba vitt progresszivitásukkal megkockáztassák-e, hogy elveszítik a metálzene híveinek további lelkes érdeklődését, vagy térjenek vissza saját gyökereik szög egyenesre lecsupaszított nihilizmusához?
A frappáns válasz Angel Rat címen érkezett 1991-ben, és mindenkit alaposan meglepett. Úgy definiálták újra magukat, hogy megmaradtak annak, ami mindig is voltak. Hogy ezt megértsük, be kell kapcsolnunk a jó öreg tranzisztoros rádiónkat, és a rövidhullám sávján addig kell tekernünk a kereső kis piros vonalkáját, amíg a statikus zörejek sistergésében meg nem halljuk a lemezt nyitó Shortwave Intro-t. Innen aztán ne is kalandozzunk el, jó helyen vagyunk.
Első benyomásként máris konstatálhatjuk, hogy az addigi névadó-főszereplő eltűnt az éterből. Szenvedett már eleget Voivod karaktere, kiérdemel némi pihenést. Ami azonban még inkább feltűnhet, az az, hogy a Nothingface-en hallható és ott szinte csúcsra járatott (de azért még mindig jó szívvel befogadható) zenei összetettség saját mércéjükhöz képest jelentősen leegyszerűsödött. Az előző albumokon fokról-fokra jól nyomon követhető hangzásbéli kikristályosodás itt már a dalszerkezetek letisztulásában folytatódott tovább. A labirintusszerű számszerkezetek olykor összezavaró kitérői le lettek vágva, és így határozott, egyenes vonalakká redukálódott a haladási irány. Nincs bolyongás és fölösleges témahalmozás, úgy gördülnek egymás után a szerzemények, hogy az ember hajlamos azt hinni, ezek a számok a kezdetektől fogva részei voltak a Voivod koncepciójának, pusztán időre volt szükségük, hogy a techno-thrash-prog természetes evolúciós nyomásának hatására megkapják felismerhető, végleges formájukat.
Tulajdonképpen a Nothingface-en hallható Pink Floyd-feldolgozás (az egyébként briliánsan sikerült Astronomy Domine) látszólagos, szikár egyszerűsége nőtte ki magát egy teljes albummá. Szürreális sci-fi atmoszféra uralja ugyanis a lemez teljes terjedelmét; száll, röpül itt minden, háromnegyed órán keresztül. Folyamatosan a „harminc centivel a föld felett” lebegés érzetét kelti az album, nemcsak az LSD-ihletettségű tételekben (Clouds in My House, Angel Rat, Golem, Freedom), hanem az egyébként túlnyomórészt nagyon is gépiesen-kattogón zakatoló, tipikusan Voivod-módon komponált dalokban is.
Javarészt Gilmour és társai pszichedelikus nem-evilágisága bujkál a dalok takarásában, köszönhetően Piggy ízesen és könnyedén előadott, ravaszul és egyszerűen bonyolított gitártémáinak és Snake nagyszerű énekteljesítményének, akinél talán a leginkább tetten érhető az a hatalmas fejlődés, ahová az első lemezekhez képest eljutott. Talán az ő „hangszeres” hozzáadott értéke viszi a legközelebb a lemezt a Pink Floyd lila felhőihez, persze mindezt úgy, hogy közben a Voivod sajátosan egyedi paneljeiből összeragasztott szárnyakkal hasítja az eget. Akár ilyen is lehetne a Pink Floyd, ha ez a négy kanadai srác alapította volna a nyolcvanas években, metál alapokon.
A Voivod markánsan egyedi vizuális formakincse az elejétől fogva mindmáig a dobok mögött szorgoskodó Away gellert kapott fantáziájának kivetüléseiből tevődik össze, és így a borítókon, valamint a belső illusztrációkon abszolút hitelesen végigkövethető a zene és a zenei koncepció fejlődése, átalakulása. Azt kapjuk most is, amit a front Alice csodaországban-érzetű, kékes-lilába bódult szürreális tablóján látunk. A korábban domináns metál összetevők könnyedén előadott, oldott rockzenévé nemesültek, de olyan kompromisszumokat nem ismerő rockzenévé, ahol Piggy ezer mérföldekről felismerhető témái és Snake pszichedelikussá érett hangja, kiegészülve Away precíz és ötletes dobjátékával, valamint Blacky biztos alapokat hozó basszusfutamaival, még mindig a Voivod alkotta, eredeti öntőformába csorgatta a Floyd elemeivel ötvözött alapfémet, hogy mindebből egy ismerősnek tűnő, de mégis új zenei minőség szilárdulhasson ki.
(A hátsó borítóképen azonban egy mindenképpen magyarázatra szoruló „érdekesség” szúrhat szemet: csak három tagot látunk az eredeti négyből, ugyanis Blacky már csak amolyan külső közreműködőként vett részt a stúdiómunkálatokban, és az album megjelenésekor már hivatalosan sem volt tagja a Voivod-nak.)
A nukleáris apokalipszistől való állandó rettegés okozta gyomorgörcs a lemez megjelenésének idejére enyhülni látszott, ám szerencsére ez a szorítás életre hívott egy zenekart, amelynek tagjai a Geiger-Müller számláló kíméletlen kattogását – kreatív energiáik és természetfeletti álmaik segítségével – addig soha nem hallott, furán tekergőző, diszharmonikus harmóniákká változtatták át, a zenei újdonságok és különlegességek iránt érdeklődők legnagyobb örömére.
Talán kakukktojás ez a lemez a Voivod-életműben, de ilyen őszinte és szerethető kakukktojást csak kevesen voltak képesek hitelesen integrálni pályafutásuk egészébe. Az Angel Rat a legkedvesebb mostohagyermek mosolygó magabiztosságával kér helyet magának a családban. Mondhatjuk azt is: úgy lóg ki a sorból, hogy sehogy nem lóg ki belőle. Nem a nagyközönség igényeinek kiszolgálására tett hamis gesztus, hanem egy organikus fejlődés pillanatnyi állapotának nemes egyszerűségű, hiteles lenyomata.
Leave a Reply