A zenekar iránti rajongásom négy évvel ezelőtt, egy, a szombathelyi Végállomásban tartott koncertjük alkalmával kezdődött. A Bloody Roots, illetve az Akela előtt léptek fel, gyakorlatilag telt ház előtt, számomra teljesen ismeretlenül. Részemről kétesélyes volt a buli végkimenetele, lévén, hogy addig nem volt szerencsém a kiadványaikhoz, nem tudtam, mire számíthatok velük kapcsolatban, hogy tetszik-e majd a muzsikájuk vagy sem. A programjuk azonban maximálisan meggyőzött.
A triót nagyon tehetséges zenészek alkotják, az általuk képviselt zenei világ is azt sugallta, hogy egyedit, különlegeset akarnak létrehozni, nem beállni a másolók végeláthatatlan táborába. Sőt, muzsikájuk egyedi a hazai zenei palettán. Mindazonáltal hozzáteszem, nem tőlük hangos a hazai underground színtér, csendesen, a háttérben meghúzódva teszik a dolgukat, alkalmanként koncerteznek is, és ahogy arról a honlapjuk is tanúskodik, kizárólag a legfontosabb információkat szivárogtatják ki magukról.
Amit összefoglalóan tudni kell a zenekarról, hogy 2010-ben hívta életre Varga György basszusgitáros/énekes, Varga „Duci” Krisztián és Bodnár Gábor gitárosok, valamint Schönberger „Sömi” Zoltán dobos. Aki járatos a hazai földalatti metal világában, a névsorból könnyen kideríti, hogy nem kezdők formációjáról van szó, hiszen Gyuri korábban a Dalriada, Sömi a Sear Bliss, illetve az I Divine, Gábor a Frozen Night, Duci pedig a Silent Agony/Age Of Agony, a Monastery és az Art Of Butchery sorait erősítette (plusz élőben a Sear Blissben is kisegített), tehát tapasztalatnak abszolút nem voltak híján.
A banda neve amúgy Vérholdat jelent, a hunok nevezték így a Mars bolygót. 2011-ben a Blood Moon EP-vel mutatkoztak be, amelyet követően Bodnár Gábor elhagyta a zenekart, akinek a helyét rövid időre Szilvási Ákos vette át, viszont 2013-as debütáló albumukat, a Sliptrick Records által gondozott Home for the Dead-et Ákos nélkül, trióban rögzítették. 2014-ben újabb tagcsere történt, ekkor Ducit Nagy Gábor váltotta. A rá következő évben egy single-t (Where the Wild Roses Grow) készítettek, majd 2016 elején Gábor kilépett, Duci pedig visszatért. Tavaly Sömi intett búcsút társainak, így a banda november végén kisegítő dobossal vonult stúdióba, hogy elkészítse második korongját.
Rögtön a session muzsikussal kezdem, aki nem más, mint kedvenc hazai dobosom, az egykori, zseniális Alfred’s Violin, Cavum, Sear Bliss (itt billentyűzött is), Opus Altera, jelenleg Arkhē, Mr. Silent, Nefarious ütős Ziskó Olivér. Ha országszerte annyira nem is, de Szombathelyen és vonzáskörzetében komoly neve van emberünknek; játéka, hozzáállása eleve garancia a minőségre. Nem tagadom, hogy amikor megtudtam, hogy ő játszotta fel az anyagot, majd kiugrottam a bőrömből örömömben.
Ami pedig a zenét illeti, a black, a death, illetve a doom metal vegyítésével egy igen nehezen megfogható, komplex muzsikát alkottak meg, amely tulajdonképpen senkihez/semmihez nem hasonlítható, és itt utalok vissza első velük való találkozásomra, amikor is – nehezen befogadhatóság ide vagy oda, – lenyűgöztek a látottak és a hallottak. Öt év telt el a Home for the Dead óta, és ez az időszak abszolút a Verilun javára szolgált, ugyanis rengeteget fejlődtek, változtak az első albumhoz képest. Sietve teszem hozzá, hogy az sem volt egy összecsapott munka.
A legfontosabb változások két helyen mentek végbe: egyrészt a doom témákat egy az egyben kigyomlálták a muzsikából, másrészt valamelyest visszavettek a komplexitásból, ugyanakkor komolyabb hangsúlyt fektettek a melódiákra, ezáltal pedig skandináv hatású black metal lett a végeredmény, de úgy, hogy összehasonlítási alapot még mindig nem tudok megnevezni. Esetleg a Sear Blisst, de őket is csak akkor, ha nagyon muszáj, ráadásul a szombathelyi zenekar neve csak a hangulatot illetően ugrik be, és talán egy kicsit a hangulatos, Montivagus intrót követő Upon the Mountain-nél.
Olivért fentebb már méltattam, a játékára nem térek ki külön, ellenben Varga Krisztiánt mindenképpen ki kell emelnem, mert a briliáns riffek mellett, amelyek itt-ott nagyon mélyre hangoltak (ami egyfajta modern metalos ízt kölcsönöz a zenének), fantasztikus szólókat vezet elő, ami például az enyhén klasszikus heavy metal ihletésű Seven Years and Seven Winks-ben, a Wanderer-ben, vagy a Something Other than God-ban érhető tetten. Feltétlenül megemlítem kedvencemet, a fogós témákkal, dallamokkal felvértezett Untimely Born-t, míg a Gamma Binarius egy hegedűvel megtámogatott instrumentális tétel.
Varga Gyuri hangja sokat szigorodott, karakteresebben, durvábban károg, mint korábban, ugyanakkor szövegei teljesen érthetőek, egyben ő felel a billentyűtémákért is. A végeredményre a hangzás teszi fel a koronát: a berzencei Sasfészek stúdióban, Laki Tamás segítségével felvett album nagyon vastagon, erőteljesen szól; magyarán nem találni fogást az albumon. Gyönyörű a borító is, csakúgy, mint az első korong esetében; az artwork-öt ezúttal is Varga Gyuri készítette.
Nem vitás, a Verilun nyugati színvonalú produkciót tett le az asztalra. Sem idehaza, sem külföldön nem lesz könnyű megszorongatni ezt az alkotást; nem túlzás azt állítani, hogy akár honfitársaiknak is (igen, a Sear Bliss-re gondolok) alaposan feladták a leckét. A magam részéről csak annyit mondhatok, hogy nagyon sok sikert kívánok a csapatnak. Remélem, a jövőben további, hasonló színvonalú produkciókkal kényeztetnek majd el bennünket. Az anyagnak bérelt helye lesz az év végi Top 10-es listámon.
Leave a Reply