Az új Urfaust album hallgatása közben felmerült bennem egy gondolat. Miért is szeretjük az extrém zenét, legyen az death metal, black metal, grindcore stb.? Mi a jó a brutális hörgésben, a láncfűrész-szerű gitárban, a blastbeat-ekben, a szélsőséges szövegekben, a botránykeltő imidzsben? Vajon miért van jó hatással ránk a síron túli hangulat, a nyomasztó, sűrűn rétegzett zenei témák tömkelege? Nem is folytatom tovább, úgyis tudjátok, miről beszélek. Aki nem szereti a durva hangzást, az úgyis elintézi egy kézlegyintéssel, hogy ez beteg zene beteg embereknek, de mi tisztában vagyunk azzal, hogy ez nagyon nem így van. De mégis, milyen okból hallgatunk radikális muzsikákat?
Mint tudjuk, a zene művészet, az önkifejezésnek egy bizonyos formája. A zenészek gondolataikat, érzéseiket a hangszereiken keresztül tolmácsolják felénk, amit mi befogadunk, és ami bennünk is valamilyen reakciót vált ki. És igen, ez gyakran olyan formában nyilvánul meg, amely nem mindenki fülét simogatja, és a látványelemek is szúrják a szemét. A sokkolás, botránykeltés is részét képezik a koncepciónak, nem egy zenekar az extremitás határait feszegeti különböző ötletek alkalmazásával. Nem a zenész és a rajongó beteg, hanem a társadalom, amiben élünk. A zene csak tükörkép.
Visszatérve a kezdeti gondolatmenetemre, én például miért szeretem a formabontó zenei stílusokat? A válasz egyszerű: a fene tudja. Megérint, erőt merítek belőle, megnyugtat és még folytathatnám. De a leglényegesebb momentum az, hogy van értelmes mondanivalója felém, és ezáltal érzéseket, gondolatokat vált ki bennem. Nem állítom azt, hogy direkt kutakodom a legszélsőségesebb lemezek iránt, de van jó pár durva korong, ami nagy kedvencem, és bármikor szívesen előveszem.
A holland Urfaust együttes muzsikája sem könnyed zenei kalandozás, igaz, annyira talán nem szélsőséges; ha stílusmeghatározást eszközölnék, akkor azt mondanám, hogy atmoszferikus black metal, egy kis doom metal-lal, ambient jegyekkel vegyítve. 2003-ban alakultak, a felállásuk sem tipikus, mivel ketten alkotják a zenekart: IX (Willem) – ének, gitár és VRBRD (Jim Dokter) – dob. Számos split album, EP, koncertalbum mellett ez az ötödik nagylemeze a bandának.
Ismerkedésem a zenekarral az Empty Space Meditation albummal kezdődött, ami egy kiváló mű, majd ezután visszaástam a kezdetekhez, de a bemutatkozó nagylemez (Geist ist Teufel) nem igazán vett le a lábamról. Kiforratlannak, egy kicsit komikusnak éreztem, ám kétségtelen, hogy a duó már az elején is törekedett az egyéniségre. A többi kiadványt nem ismerem, viszont az új album számomra elég meggyőző lett.
A black metal, hasonlóan a többi műfajhoz, hatalmas változásokon ment keresztül az évek során. Az úttörők zenéje, mint a korai Venom-é vagy a Bathory-é, eléggé elüt a XXI. században megjelent lemezek nagy részétől. Rengeteg zenekar próbálkozott azzal, hogy a műfaj határait egyre kijjebb tolja. A gyors, darálós, hörgős muzsikát egyre többen kiegészítették, illetve helyettesítették billentyűs hangszerekkel, nagyzenekari kísérettel, egyéb instrumentumokkal, ne adj’ isten, dallamokkal tűzdelték meg, ezáltal új dimenziókat nyitottak meg a black metal keretein belül. Persze, a konzervatív rajongók nem örülnek ennek, egyesek nem is tartják black metal-nak azokat a bandákat, akik bevetnek egyéb eszközöket, esetleg más zenei elemeket vonnak be dalaikba. Én nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy ez most beleillik a rendszerbe vagy stílusidegen, számomra a black metal egy tág fogalom, amibe sok minden belefér.
A The Constellatory Practice egy sötét, lassan hömpölygő fekete szurok, ami szép lassan mindent maga alá temet, szóval ez nem az a kapkodós fajta muzsika. Valóban nem old school black metal-ról beszélünk, az ének – amikor van – nem hörgős vagy károgós, hanem kántálós és/vagy elborult, a zenei témák a stílusra nézve pedig kissé formabontók. De az a rémisztő és gonosz burok, ami a fekete fém egyik jellegzetes vonása, beborítja mind a hat nótát. Az Urfaust kitűnően megalkotta sajátos életterét, ahová annak érdemes belépni, aki beszippantva a kénköves gőzt, nem tántorodik meg, hanem a magáénak érzi ezt az alvilági hangulatot. Mert ez a zene nem a tömegnek szól, mondhatni, underground muzsika bennfenteseknek.
Néha olyan érzésem van a lemez hallgatása közben, hogy a két holland zenész egészen kifordult önmagából, és teljes extázisban vette fel az anyagot. Gyakran elnyújtott, nem szokványos vokális témák bukkannak fel dalaikban, és ezek nem is mindig rendes szövegekkel hangzanak el, de mégis nagyon zenei, amit csinálnak. Ha valamilyen hasonlatot kellene felhoznom, az a kifejezés jut eszembe, hogy modern sámánének.
Gyakoriak az ambient-es, doom-os elszállások, időnként filmzene-hangulat uralkodik, de semmiképpen ne valami vidám mozira gondoljunk, hanem nyomasztó és – ha már színekkel próbálom leírni – fekete-fehér vagy inkább sötét-még sötétebb mozgóképre. Egy-egy monoton effekthalmaz gomolygása olyan érzést kelt bennem, mintha soha nem akarna véget érni, annyira magával ragadó. Nem is rövidek a számok, vannak tíz perc felettiek vagy közeliek is, úgyhogy bőven van idő meghemperegni a szennyben.
Túl hosszan nem érdemes elemezgetni az albumot, a nótákat egyenként boncolgatni még feleslegesebb, mert egy nagy egységet alkotnak. Olyan utazásban lesz részünk a Léthé folyón, amit még megemlegetünk. Én szívesen befizetek erre a kalandra, mert jólesik bolyongani ebben a különös és földöntúli térben. Nagyszerű, de egyben felkavaró élmény, kiváló lemez a The Constellatory Practice.
Leave a Reply