Tulkas: Take the World (2018)

Jó az nekünk, ha a világ bármely pontján feltűnő csapatok egy az egyben a legjobb Bay Area-i hagyományok szerint nyomják a thrash metalt? Az élvezetesen megdörrenő, ezerrel riffelő, headbengelésre késztető zene persze mindig jól jön, még ha nem is attól lesz vonzó, hogy latin-amerikai vagy közel-keleti dallamok keverednek bele. Pedig jó lenne egy kis helyi íz is, például egy mexikói csapat alkotásában, de ha az nincs, legalább valami egyéb különlegességgel rukkoljanak elő a fiúk.

A szóban forgó mexikói csapat, az e cikk tárgyát képező Take the World-öt megalkotó Tulkas próbálkozik is valami ilyesmivel, és engem sikerült meggyőzniük. Hadd legyek szentségtörő: idei lemezük semmivel nem marad el a nagy példaképek, a Testament és a Death Angel legutóbbi anyagaitól. Na, de jöjjön egy kis történeti háttér, utána pedig a részletek!

A csapat Querétaro városában alakult 2010-ben. Bemelegítésként két EP-t jelentettek meg (Awake from the Ashes – 2012, Evil Peal – 2013), majd két évvel ezelőtt első nagylemezüket is megalkották (Freedom Thoughts). Az évek folyamán távozott a két alapító gitáros, és egy bőgős is megfordult náluk. A jelenlegi felállás: Javier Trapero (ének), José Chávez és Edgar Castañeda (gitár), Guillermo Mendoza (basszusgitár) és Carlos Reséndiz (dob).

2016-ban hazájukban megnyerték a Metal Battle tehetségkutató versenyt, és elég jó menedzsmenttel rendelkezhetnek, mert a helyi fesztiválok mellett abban az évben a német Wacken Open Air-en is felléptek. Előzenekarként eddig többek között a Lamb of God, a Havok, az Onslaugth és a Nervosa előtt melegítették be az egyébként sem halvérű mexikói közönséget.

Az előzőhöz hasonlóan idei albumukat is önerőből jelentették meg, igaz, ez a katalógusok tanúsága szerint csupán digitális formátumot, vagyis az internetről való letölthetőséget jelent. És akkor jöjjön a lényeg: amitől ez a kilencszámos, bő 41 perces anyag különbözik a többi Bay Area-kópiától, az a basszusgitár már-már szólóhangszerként való szerepeltetése.

Ennek már az albumot nyitó Blood Will Run-ban is ékes példáját halljuk, ahol a középrészben előbb a négyhúros hangszer kerül előtérbe, majd csak ezt követően jön a gitárszóló. Az ezt követő Hate-ben a bőgő a gitárosok magánszámba kotyog bele, és az utolsóként elhangzó Traitor elején is az előtérbe furakszik, majd pedig tulajdonképpen ebben a számban is a gitár helyett szólózik.

A ritmusszekció másik tagjáról szólva, Reséndiz jórészt pokoli tempót diktál társainak, a Godless Man-ben pedig egy olyan izgalmas, zavaró ritmustörést üt, amire az ember felkapja a fejét, és amitől a dal az emlékezetébe vésődik. A dalok átlagsebessége meglehetősen magas, amiből a srácok gyakran kapcsolnak vissza a változatosságot jelentő erős középtempóra.

Az első hallgatások után még azt akartam írni, hogy a gitárjáték kevésbé virtuóz, de ez nem igaz: nagyon is jó kis szólók vannak a lemezen, és a hathúrosok a zene szövetében is izgalmas díszítéseket helyeznek el. A másik, amire felfigyeltem, a kórusok hangsúlyos szerepeltetése. A refrénekben, de akár a verzékben is a csordavokál felelget az énekes soraira. Az album csúcsa nálam a Faith Goes Blind, amely egyesíti magában a fenti erényeket. Basszussal indít, a dallamos alapriff pedig a Testament legszebb napjait idézi.

Klasszikus thrash-anyagnak elsőrangú, már megyek is a boltba a csapat bemutatkozó lemezéért.