Slow, deep and hard, azaz lassú, mélyre hangolt és kemény a Sleep legújabb albumán hallható muzsika. És bár a csapatot a stoner irányzat egyik ősatyjának (is) tartják, ez az anyag – a tempója alapján – legalább annyira nevezhető a nehéz sárba ragadó doom-nak, mintsem az űr mélységét vagy a sivatag vibráló végtelenjét megcélzó, elszállós muzsikának.
Bemutatkozó albumuk, az 1991-es Volume One a felvirágzó doom színtér egyik alapcsapatává tette őket, második, Sleep’s Holy Mountain című korongjukat (1992) viszont a Kyuss ugyanebben az esztendőben megjelent, Blues for the Red Sun című lemezével szokás párba állítani, amely anyagok szilárd alapját képezték a hamarosan szárba szökkenő stoner szcénának.
Harmadik alkotásuk, a Dopesmoker egyetlen, több mint egyórás óda lett a fűhöz, azaz a marihuánához. Akkori kiadójuk, a London Records eladhatatlannak ítélte az anyagot, és elállt a megjelentetésétől. A csapat ezután 52 percesre rövidítette le a művet, a címét pedig Jerusalem-re változtatta, de a kiadónak így sem kellett a cucc, sőt fel is bontotta a szerződést az együttessel. A kilátástalan helyzet felett érzett frusztrációjuk végül a zenekar 1998-as feloszlásához vezetett.
Még ugyanebben az esztendőben a csapat posztumusz anyagként, official bootleg-ként megjelentette a Jerusalem-et. Egy évvel később a lemezt hivatalosan is kiadta a The Music Cartel, illetve Európában a Rise Above Records, 2003-ban pedig a Tee Pee Records jóvoltából az eredeti alkotás, vagyis a 63 perces Dopesmoker is napvilágot látott.
A tagok eközben már új utakon jártak. Al Cisneros énekes-basszusgitáros és a dobos Chris Hakius megalapította a doom-ban utazó Om-ot, Matt Pike gitáros pedig egy sludge metal bandát, a High on Fire-t hívta életre.
A csapat 2009-ben, két angliai koncert apropóján állt újra össze, ahol egy új, addig még nem hallott (a Dopesmoker idejéből származó) dalt is játszottak: ez volt az Antarcticans Thawed, amely az idei lemezen is helyet kapott. E fellépéseket követően a dobos Chris Hakius a családalapítás mellett döntött, a helyére a Neurosis-ból ismert Jason Roeder érkezett.
Onnantól szórványosan léptek fel, főleg fesztiválokon. Cisneros már 2014-ben bejelentette, hogy a banda új albumon dolgozik, ám lendületükből akkor csupán egyetlen nótára, a The Clarity-re futotta. Végül csaknem két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a csapat zenéje iránt érdeklődők egy újabb Sleep-nagylemezt tölthessenek be a lejátszójukba.
Jómagam nem vagyok a trió elvakult rajongója. Ismerem és szeretem a Holy Mountain albumot, de messze nem tett rám olyan mély benyomást, mint amekkora hatást magára a színtérre kifejtett. Így aztán kíváncsian, ám különösebb várakozások nélkül ültem le meghallgatni az új anyagot.
Már a bevezető, címadó nóta is egyfajta szűrő, amely elválasztja egymástól a műkedvelő érdeklődőket és az irányzat, a csapat igazi fanatikusait: a háromperces instrumentális szerzeményben végig gerjedő (basszus)gitárhangokat hallunk.
A Marijuanaut’s Theme elején Cisneros vízipipája bugyborékol, majd a lüktető zene felszínén hosszú basszus- és gitárhang-fonatok úsznak el a szemünk előtt, miközben Roeder dobverői könnyed, játékos táncot lejtenek a cineken – befogadhatóság szempontjából egyértelműen ez az album legjobb nótája.
A Sonic Titan-t egy másik változatban már a Dopesmoker albumról is ismerhetjük; itt egy repetitív részekben gazdag, 12 és fél perces jammelésként hangzik el.
A Marijuanaut’s… mellett a Giza Butler a másik leginkább hallgatóbarát tétel; 10 perces hosszúsága ellenére is már-már a hagyományos dalstruktúrát követi. Ez utóbbi nóta állítólag Frank Herbert Dűne című regényére utal, a címe alapján viszont legalább ennyire tiszteletadás a Black Sabbath basszusgitárosa előtt.
Az utolsóként elhangzó The Botanist pedig tényleg egy pusztán hangszeres kompozíció; első részét már-már lírainak mondanám, míg a második blues-os, jazz-es improvizációnak tűnik.
A lemez nagyon jól szól, a muzsikusok is kellő elborultsággal játsszák az átlag 10 perces szerzeményeket. Cisneros-ék tökéletesen hozzák, amihez a legjobban értenek: a súlyosan hömpölygő riffek és dallamok prezentálását. A zene időnként olyan, mint egy ősvilági szörny haláltusája: ziháló monstrum mozdul mereven, mintha lassított felvételen látnánk, ahogy az élet lassan elpárolog belőle.
Bár a hat tételből csupán kettő szöveg nélküli, a hosszú, elszállós részek miatt sokszor van olyan érzésem, mintha egy tisztán instrumentális albumot hallgatnék. A húros hangszerek gazdáinak zeneszerzéshez való hozzáállását figyelembe véve az 53 perces játékidő kifejezetten szolidnak tűnik, és számomra ennyi éppen elég is ebből a fajta muzsikából.
Al Cisneros-ék ismét biztos kézzel rajzolják meg a Sleep zenei világának határait; nem adnak mást, mint ami a lényegük. Az irányzat rajongói valószínűleg lelkesen üdvözlik a csapat visszatérő albumát, számomra azonban egy kissé egyhangú, álmosító ez a cammogás. (Lehet, hogy nem véletlenül lett a zenekar neve az, ami?)
Válasz írása