Aki egy kicsit is érzékeny a művészetekre, az azonnal észreveszi a tompa szürkeségből kivilágító remekműveket. A titkuk abban rejlik, hogy azonnal hatnak, és maradandó a hatásuk. Az átlagosan jók és a semmitmondóan közepesek népes táborában nincs sok helye az ilyeneknek. Nekik nem kell támasz, állnak a saját lábukon.
A portréfestészet nem mai műfaj. Évszázadokon át udvari festők örökítették át az utókorra fontos és tiszteletreméltó, vagy csak különös arcú modelljeik arcvonásait, hogy az örökkévalóság is lássa, milyenek voltak. Globális világunk előkelőségeinek is ez lett a sorsa. A kontinenseken átnyúló hírnévnek örvendő, és szinte már fetisizált színészek, zenészek, médiasztárok ikonikus alakjai ugyanis egyre másra bukkannak fel rajzlapokon, festővásznakon és kiállítási termek falain. Saját jogukon kérnek helyet maguknak az örökkévalóságban. Talán Andy Warhol volt az első, aki felfedezte a bennük rejlő potenciált, és beemelte a popkultúra ikonjait a modern festészet köztudatába.
Nem kell túl nagy merészség annak a kijelentésnek a megfogalmazásához, hogy a zene és a vizualitás két, egymástól el nem választató fogalom. A lemezborítók, a pólók, a poszterek és a milliónyi merchandise kütyü végül is mind ugyanazt a célt szolgálják: erősíteni a zenekar jelenlétét a mindennapokban. Bárhol, bármilyen formában szívesen vesszük észre a kedvenceinkre való nyílt vagy rejtett utalásokat, mert megnyugtató érzés tudni, hogy mindenhol ott vannak ahol mi, és hogy mindig számíthatunk rájuk. Egy egész iparág épült erre a kielégíthetetlen szentség-imádatunkra, és számtalan tehetséges alkotó szállítja le számunkra kedvenceink újabb és újabb vizuális variánsait.
Sebastian Krüger azonban ennél jóval többre vállalkozik. Nemcsak egyszerűen megidézi az Olimposz szentjeit, és eljátszik eladhatóságuk gondolatával, hanem oda is hozza elénk az arcukat, pár centi távolságra közelíti meg a forma mögötti személyt, és hitelesen interpretálja a néző számára, hogy milyennek találta őt. Belebújik a lélek redőibe, és kiismeri magát a kiismerhetetlenben. Saját magát portréfestőnek tartja, és jól láthatóan az is.
Az 1963-ban, a németországi Hamelin városában született festő már tanulmányai befejezése után (University of Fine Arts) a zenei világ kellős közepén találta magát, mert a neves magazinok felkérésére festett címlapok mellett számos nagylemez borítójának a munkálataiban is szerepet vállalt. A kereskedelmi szempontok mellett azonban nagyra törőbb vágyak is munkáltak benne, és 2005 óta már kizárólag saját elképzeléseinek a megvalósításán fáradozik. New Pop Realism – ez lehetne a neve mindannak, ami a biztos kezű mester vásznaira kerül. A karikatúrák elrajzoltsága visszafogott formában még jelen van bennük, de a realista részletezettség valószerűbb arányokba szorítja vissza a széttartó vonalakat. Ezáltal mellbevágóan életszerűen, de közben mégis jól érezhetően „rajzolt” képként állnak előttünk mindazok a hírességek, akik Krügert megihlették.
A Rolling Stones tagjaival szinte családias viszonyt ápol. Megy velük az öltözőbe, ott ül a turnébuszukban, így életük azon apró eseményeit is látja, amelyek a nagyközönség számára örökké észrevétlenek, a vázlatfüzetében azonban nyomuk marad, halmozódnak és végül kialakul belőlük egy vászonra vágyó összegzés, a valódi portré lényegi egésze. Keith Richards személye és karakteres arca különösen kedves téma Krüger számára, mert életműve jelentős részét e gyűrött lepedő megörökítésének szentelte.
De a Stones tagjai mellett számtalan más popikon arcvonásai is rendre visszaköszönnek Krüger vásznairól, és egytől egyig elképesztő hitelességgel: Beatles, Lemmy, Angus Young, Axl Rose, Slash, Alice Cooper, Ozzy, Hendrix… a legnagyobb nevek és a legnagyobb figurák. A beállított és természetes pózok keverékében elkapott pillanataik messze túlmutatnak önmagukon, jóval több van bennük, mint vonalak és színek összessége. Krüger vásznain ők élő személyek, lélegző entitások, örömökkel és gondokkal bajlódó mindennapi halandók.
A szobáink falait egykoron még tapétaként beborító poszterek kinőtték pár négyzetméternyi intim szféránk önmagába zártságát, és Sebastian Krüger munkássága által a modern művészetek csarnokának oszlopaira lettek kiragasztva, hogy hirdessék minden betérőnek: nemcsak szálfaegyenes tartású királyok és admirálisok formálták át maguk körül a világot, hanem mikrofonállványba kapaszkodó és gitárjukon bíbelődő, mámoros életű lázadók is.
Leave a Reply