Emlékeztek még a nagyjából tavaly ilyenkor megjelent, sorozatnak indult, ám végül elhalt Ráhallgató-cikkekre? Olyan lemezekről írtam bennük, amelyeket ajánlottatok, vagy amelyek előkelő helyen szerepeltek valamelyik toplistátokon, én pedig, mivel a maguk idejében kihagytam, most – rátok hallgatva – műsorra tűztem őket, és röviden megosztottam veletek frissen szerzett benyomásaimat. Íme, itt a folytatás!
Sacred Reich: Heal (1996)
Forbidden: Green (1997)
Most, ahogy készültem erre az írásra, döbbentem rá, hogy mennyire fedésbe hozható a „közös történetünk”, a viszonyom a két zenekarhoz. Annak idején a Sacred Reich-nek és a Forbidden-nek is az első két nagylemezéig jutottam el, amelyek közül a második (a The American Way és a Twisted into Form, ráadásul mindkettő 1990-es alkotás) vált a favoritommá.
Ezt követően lepattantam róluk, és hosszú kihagyás után, nemrégiben tettem magamévá a harmadik albumukat (az Independent-et és a Distortion-t) – amelyek nem igazán hagytak bennem mély nyomot. Majd a köz sugallatára a negyedik lemezekkel is tettem egy kísérletet, és láss csodát, azok (ezek, amelyekről most írok) abszolút bejönnek. Ilyen gondolati ív után pedig logikus, hogy a Heal-t és a Green-t is nagy elődeikkel, a kedvenceimmel hasonlítsam össze.
Mielőtt külön nagyító alá helyezném a két anyagot, még egy hasonlóságra hívnám fel a figyelmet: az említett csúcslemezekhez képest 1996-ra, illetve 1997-re mindkét csapatnál ugyanazon a poszton, a dobok mögött történt változás: Greg Hall-t Dave McClain, Paul Bostaph-ot pedig Steve Jacobs váltotta.
A Sacred Reich-nek jelenleg a Heal a legutolsó stúdióalbuma. Nem tudom, hogy Phil Rind-ék érezték-e a közelgő véget (hiszen nem sokkal később, 2000-ben feloszlottak), mindenesetre lelazultak, és amolyan minden mindegy alapon egy igen jó kis lemezt hoztak össze. Persze, a dalszerzést nem vették félvállról, amit az anyag súlya, színvonala is bizonyít. Azt gondolom, jól belőtték a keménységet és a gyorsaságot az Ignorance és a The American Way albumok közé. A Heal-en jóval több a gyors téma (Break Through, Don’t, Who Do You Want To Be stb.), mint a kissé komótosra sikerült TAW-n, ugyanakkor továbbra sem feledkeztek meg a dallamokról (Heal, Low), és a humorérzéküket sem veszítették el (Ask Ed). Utóbbi nótában egyébként egy elég furcsa, slide-os gitárhangzás viszi a prímet.
Továbbra is nagyon bírom Rind hangját, de a hangszeres teljesítmények is figyelemre méltók. Változatos anyag lett a Heal, jó hallgatni. Ezen felbuzdulva kíváncsian várom az esetleges újabb Sacred Reich-sorlemezt.
A Forbidden éppen ellenkezőleg, belassult a Twisted into Form-hoz képest. Hangzásukat nagyon, dallamvilágukat kisebb mértékben igazították hozzá az aktuális trendekhez. Amennyire a Sacred Reich önmaga tudott maradni, Tim Calvert-ék szinte a felismerhetetlenségig megváltoztak. Először is, modernizálták a sound-ot, grunge-osra, groove-osabbra vették a figurát. Máshogy gerjednek a gitárok, a korábbiaknál is dominánsabb a basszus, Russ Anderson pedig olyan sokféle hangon szólal meg, hogy éppen ettől válik „idegenné” ő maga, és rajta keresztül a csapat.
A Turns to Rage refrénjéről az első Voodoocult album jut eszembe; óriási düh munkál az Over the Middle-ben; a Blank pedig egy epikus, lírai nóta, meglehetősen szokatlan darab a kaliforniai kvintettől. Több másik számot is kiemelhetnék, a lényeg, hogy egy ütős anyagot rakott össze a ’90-es évekhez asszimilálódott együttes.
Hol van már a Forbidden Evil és a Twisted… zenei világa? – tehetjük fel a kérdést ezt a lemezt hallgatva. Jó messze. Ez már egy másik, egy máshogy jó Forbidden volt. Kár, hogy a Green kiadásának évében ők is feloszlottak (a negyedik lemez után, akárcsak a Sacred Reich), és egyetlen Chuck Billy jótékonysági koncertet leszámítva egy évtizedet kellett várni az újjáalakulásukra.
Tribulation: The Children of the Night (2015)
Két-három nappal ezelőtt még azt írtam volna, hogy ez nagyon nem az én zeném, viszont minden egyes hallgatással egyre közelebb kerül hozzám, újabb és újabb részek tetszenek belőle (a kedvenc-státusztól azért még messze vagyunk).
Alapvetően szeretem a dark-gót muzsikákat, ez esetben egyedül Johannes Andersson hangjával nem vagyok kibékülve. Így aztán elsősorban az instrumentális részek lopják be magukat a szívembe, például a Själaflykt (ami ugye szöveg nélküli nóta), vagy a Strains of Horror hangszeres középrésze (szólója?).
A lemez egyébként ígéretesen indul, egyből „skandinávos” érzésem lesz tőle. A stílusra jellemző, vékonyabb gitárhangzás, a hangulatos zenét színesítő zongora/orgonaszólamok hamar körém varázsolják az Éjszaka Gyermekeinek világfájdalmas hangulatát. A Melancholia már elsőre megfogott, óriási sláger, és a The Motherhood of God-nak is jó húzása van. Nekem inkább ezek a tempósabb dalok jönnek be, más viszont lehet, hogy éppen a merengősebb részek miatt hallgatja az albumot.
Elsőre a Sisters of Mercy, később a Tiamat jutott eszembe a svéd négyes muzsikájáról; a Tribulation természetesen csupán távoli rokonságban áll az említett bandákkal, ám a hangulat, a zenei világ sokban hasonlít. A The Children of the Night sokak szerint a svéd csapat legjobb lemeze; ha nem is rohanok a „boltba” legújabb, idei alkotásukért, lehet, hogy valamikor azzal is teszek egy próbát.
Leave a Reply