Perihelion: Örvény (2017)

Az év elején azzal „szórakoztam” – és ezt egyik cikkemben meg is említettem –, hogy olvasói, szerkesztői top 10-es listákból csemegéztem, és ami megtetszett, arról írtam ismertetőt. Ha jól emlékszem, két ilyen album került nálam terítékre, de azóta nem sikerült olyan, 2017-ben megjelent lemezt megismernem mások rangsorolásából, amelyről kedvem lett volna ajánlót gépelni, viszont kis idő elteltével nagyon nem is törtem magam, többnyire már az idei év terméseiből szemezgettem, illetve a JUBILEUM rovatra koncentráltam. De menet közben mégis beférkőzött egy tavalyi dalcsokor, ami számomra simán megér egy cikket.

Igaz, a Perihelion-t és magát az Örvény nagylemezt nem egy múlt évi kedvencek listából emeltem ki: ismerkedésünk apropóját a Tormentor-koncert adta, amelyen előzenekarként léptek fel. Kellemes meglepetésként ért a zenekar, eddig csak névről ismertem őket, de az esemény előtt beszereztem a műveiket, hogy élő műsorukra már ismerősként üdvözölhessem őket, ne úgy álljak a színpad előtt, hogy egyetlen egy dalukat sem hallottam. Ez az ismerkedés annyira jól sikerült, hogy a Perihelion azóta fellépett kedvenc magyar zenekaraim képzeletbeli dobogójára. Kicsit későn kerül a TERÍTÉKEN rovatba ez az album, de szerintem nincs jelentősége.

Most is érvényes az a közhelyes megállapítás, hogy jobb későn, mint soha. Nagy élménytől fosztottam volna meg magam, ha nem ismerem meg ezt a debreceni bandát. A Zeng nagylemez és a Hold című EP is magas színvonalú alkotások, de az Örvény még ezekre is rátesz egy lapáttal, annyira, hogy ha utólag módosítanám az év végi listámat, ott is dobogóra kívánkozna, ezért is szerettem volna bemutatni a korongot.

Nagy örömre szolgál, hogy mindig sikerül olyan kiváló magyar zenekarokkal ismertséget kötnöm, akik ez idáig kívül estek a látókörömön. Tavaly a Bornholm és a Magor együttesek kerültek be a hazai kedvenceim közé, idén a Perihelion váltotta meg a jegyét ugyanide, és remélem, hogy nem fogytak el azok a honi bandák, akiket még nem ismerek, de idővel szoros viszony fog kialakulni közöttünk.

A Perihelion a Neochrome/Neokhrome együttes romjain alakult, de nem megyek bele a további részletekbe, mivel a két zenekar teljes történetét hamarosan elmeséli Vasvári Gyula énekes/gitáros és Katonka Barna dobos egy interjú keretein belül. Ebben a cikkben maga a hét nóta az első számú tényező, amelyeket ha röviden jellemeznék, azt mondanám, hogy kimagaslóak.

Mindig is nagyra értékeltem azokat a zenészeket, akik nem a bevált sémákat használják fel zenéjükben, hanem bátran mernek kísérletezni, járatlan utakat taposnak ki, és ezzel nem trendeket követnek, hanem saját magukat adják. Mondanom sem kell, hogy a Perihelion is ebbe a kategóriába tartozik. Természetesen lehet egyéni és úttörő egy zenekar, de ha nem jók a dalaik, semmire sem mennek vele. Ez a banda viszont különleges és szenzációs, minden nótájuk átlagon felüli. Az „anyazenekar” után elindultak egy olyan irányba, amely magában hordozza a kezdeti black metalos jelleget, de remek dallamokkal, harmóniákkal tűzdelték meg muzsikájukat, így a black metal már csak irányjelző funkciót lát el, és emiatt nehezen lehet bármilyen skatulyába beilleszteni a Perihelion-t. Tudom, a black metal, mint a heavy metal egyik alfaja, sok emberben ellenszenvet vált ki, mivel elég szélsőséges zenei irányvonal, pedig sok esetben nemcsak hörgésről és darálásról van szó, hanem misztikus és egyben megfoghatatlan hangulatteremtésről is. Jelen esetben is az utóbbi megállapítás igaz.

Használhatnám az “avantgárd metal” jelzőt is velük kapcsolatban, mivel számos olyan zenekar tevékenykedik, akik szintén black metal gyökerekkel rendelkeznek, de muzsikájuk rengeteg más stílusból merítve alkot egy nagy kerek egészet, ami által teljesen egyedi arculatot kapnak, és mivel sehová nem illenek be, rájuk ragasztották ezt a címkét (Arcturus, Borknagar, In The Woods…, Fleurety, Ihsahn, itthonról a Thy Catafalque – a teljesség igénye nélkül). De, mint már többször leírtam, nem számít a skatulya. A Perihelion-t nyugodtan helyezhetjük az előremutató skandináv bandák mellé, mivel minőségben és egyéniségben simán felveszi velük a versenyt.

Innentől nem érdemes tovább idézgetni az északi szcénát, mert az Örvény album nem áll velük szoros rokonságban. Tipikusan hazai zene, amit Vasvári Gyuláék játszanak, vagy inkább azt mondom, hogy ősi magyar népzenei motívumok járják át a nótákat. De nézzük meg, mit is jelent a népzene valójában! Ehhez kölcsönvenném Grandpierre Attila (VHK) szavait, aki szerint a népzene egy nagyon mélyről fakadó, ösztönön-szerűen feltörő katartikus hatás. Ez bizony így teljesen igaz erre a dalfüzérre, amelyet rögzítettek a srácok. Nem feltétlenül az a folklór muzsika, ami hegedűvel, dudával, síppal – és még sorolhatnám, milyen tradicionális hangszerekkel – előadott táncos-mulatozós vagy éppen szomorkás hangulatban megfogant játékban nyilvánul meg, hanem azok a tételek is ide tartoznak, amelyek őszintén, szívből jövően szólalnak meg a zenészek jóvoltából, ezzel magasztos érzéseket keltve a hallgatóban.

Az Örvény lemez számai a lélek legmélyéről törnek fel, és robbannak szerteszét egészen az Univerzum legtávolabb zugáig. Olyan sötéten titokzatos atmoszféra lengi be a dalokat, hogy az egyszerűen utánozhatatlan. Ehhez társulnak Vasvári Gyula zseniális vers-szövegei, amelyek több síkon értelmezhetők. Személy szerint nagyon szeretem az ilyen dalszövegeket, mert a saját képemre formálhatom, szétszedhetem, újra összerakhatom, egy tág irányvonal mentén játszhatok velük. Izgalmas cselekmény.

Nagyon megfogott az, hogy úgy váltakoznak a tempók, az érzések, hogy szinte észre sem veszem. Bekúszik egy lassú, merengős téma, majd egyszer csak úgy gyorsul be, hogy láthatatlan metamorfózison megy keresztül. Csak a dal legvégén csapok a homlokomra, hogy mennyi váltás történt, milyen sok különféle hangulati elem kavargott, de mégsem szakadt meg egy pillanatra sem a folyamat, nyoma sincs öncélú téma-halmozásnak.

Ötletes, változatos dalok sorjáznak, jó arányban elegyednek a zúzósabb riffek és a gitárokkal keltett effektek, Barna dobjátéka is hibátlan, Gyula hol kicsit elvontan, suttogva énekel, hol rendesen kiereszti a hangját, éppen ahogy a hangulat megkívánja. Remekül használja ki a benne rejlő adottságokat, kiváló vokalista. Szólógitáron Gyula mellett Hubicska Balázs brillírozik, a négyhúroson Várkoly Tamás alkot nagyot.

Nekem óriási élmény az Örvény album, mostanában nincs olyan nap, hogy ne hallgatnám meg. Igaz, hogy kevés hazai együttes lemezét ismerem a múlt évből, de számomra ez a csúcs 2017-ben a magyar előadók között. Bátran merem ajánlani minden olyan zenehallgatónak, aki szereti az igényes, tartalmas metal-t!

A cikk szerzője: Zozzie 328 további cikk
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy vegyipari vállalatnál tudományos segédmunkatárs.

1 Comment

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*