Ahogy szedtem össze a gondolataimat a ma jubiláló Maiden-albummal, a Piece of Mind-dal kapcsolatban, akaratlanul is elődjével, a The Number of the Beast-tel állítottam párba, azzal hasonlítottam össze. Aztán rájöttem, hogy Harris-ék pályafutásának tucatnyi másik alkotását tudom ugyanígy összepárosítani, részben objektív szempontok, részben személyes élmények alapján.
Az első két lemez (Iron Maiden, Killers) tiszta ügy, a közös nevező az énekes, Paul Di’Anno személye.
Amikor a ’80-as évek első felében ismerkedni kezdtem a csapat addigi munkásságával, a The Number of the Beast és a Piece of Mind már megjelent, én pedig – ahogy azt már meséltem – ilyen-olyan okból ezeket is több részletben tettem magamévá. Inkább csak számok tetszettek róluk, mint az egész anyagok egyben, vagy azért, mert a lemezek egyes nótái még hiányoztak a kollekciómból, vagy mert egyes dalok tényleg nem voltak olyan magas színvonalúak, mint a zenekar akkori legnagyobb slágerei.
Az én metalos életemben a Powerslave volt az első frissen megjelent Maiden-album. Tetszett, de nem maradéktalanul, ugyanakkor mégis az együttes rajongójává tett. Mondanám, hogy ez a lemez kilóg a sorból, megbontja a párosság ritmusát, de azt gondolom, nyugodtan hozzácsaphatom az utána megjelent Live After Death koncertalbumot, amivel első korszakukra tették fel a koronát.
Következett a Somewhere in Time és a Seventh Son of a Seventh Son; ezt a két anyagot műsoros kazettán vettem meg, és nálam ezekkel értek fel Dickinsonék a csúcsra. Máig ez a két kedvenc Maiden-lemezem.
A No Prayer for the Dying és a Fear of the Dark albumok már Adrian Smith nélkül készültek, és a zenekar ezeken visszatért a rövidebb, egyszerűbb nótákhoz. Utólag könnyű okosnak lenni, és azt mondani, hogy ezekkel az anyagokkal a csapat művészi szempontból leszálló ágba került…
The X Factor és Virtual XI: ismét csak egyértelmű párosítás, a megfejtés megint egy név, az énekes Blaze Bayley-é.
Majd jött a nagy visszatérés, Bruce Dickinson-é és Adrian Smith-é; a feltámadás a 2000-es Brave New World lemezzel, amelyet könnyűszerrel veszek egy kalap alá az utána érkező Dance of Death-szel. Egyrészt mert ez a két album volt az, amit akkoriban CD-n is megvettem Murray-éktől, másrészt mert egyfajta új kezdetet jelentettek, új korszakot nyitottak a csapat pályafutásában. Azért sem tudom szétválasztani őket, mert mindkettő tetszik, befogadhatónak, kompakt egésznek tartom őket, ellentétben az általam jóval nehezebben emészthetőnek tartott folytatással, amely alatt a Vasszűz utolsó három albuma értendő.
Máig szeretem a csapat muzsikáját, és ugyanúgy várom a folytatást, mint ahogy vártam a korábbi lemezeket is, de az A Matter of Life and Death-től kezdve valahogy nem maradtak meg bennem a dalok, és máig úgy ülök neki az utolsó három album hallgatásának, mintha először találkoznék velük. Furcsa, de ez van.
Leave a Reply