Egyre többször tapasztalhatjuk, hogy egy-egy irányzatban nem feltétlenül a komoly tradíciókkal rendelkező régiókban – a San Francisco-i öböl környékén, Floridában vagy Skandináviában – jelennek meg életerős, figyelemreméltó utódok, hanem egészen meghökkentő helyeken, például a Közel-Keleten, Afrikában, esetleg Latin-Amerika nem annyira metal-központként ismert országaiban. A kérdés már csak az, hogy hogyan találunk rájuk, illetve nekik milyen eszközeik vannak arra, hogy felhívják magukra a globális közfigyelmet. Az internet korábban ez persze már csak idő és kitartás kérdése lehet.
Az utóbbi időkben több nagynevű európai és észak-amerikai thrash csapat új albumát is meghallgattam (neveket most hadd ne említsek), és azt kell mondanom, hogy egyes „harmadik világbeli” trónkövetelők – ötletességben, lendületben, agresszivitásban – simán kenterbe verik őket. Ezek az új aspiránsok nem csupán kópiái a nagy példaképeknek, hanem valami újjal, egyéni ízzel is gazdagítják a műfaj kincsestárát.
Ilyen versenyző a bahreini Motör Militia is, amelynek – nevével ellentétben – semmi köze a Motörhead-hez, a Lemmy-ék által játszott muzsikához. Annál több a vegytiszta thrash-hez: példaképeik az amerikai nagyok, az általuk „Big Six”-nek nevezett Slayer, Metallica, Megadeth, Anthrax, Exodus és Testament. Zenéjük hallatán nekem elsőre a Testament és a Death Angel neve ugrott be, ám még azoknál is töményebben, szikárabban, nagyobb sebességi fokozaton játsszák ezt az egyébként is szigorú zenét. Dallamokat csupán a gitárosoknak köszönhetően hallunk, az énekes, az ausztrál John Baker kíméletet nem ismerve üvölti végig a nótákat.
A csapatot a félig holland, félig bahreini dobos, Abdulla Muijrers alapította 2001-ben a Perzsa-öböl menti törpeállamban (amelynek területe alig nagyobb, mint Budapesté). Állítólag ők voltak az első olyan közel-keleti thrash metal csapat, amelyik saját dalokat tartalmazó nagylemezt jelentetett meg: ez volt bemutatkozó korongjuk, a 2004-es The Sound of Violence. Ezt hosszabb szünet (és az együttes teljes átszervezése) után, 2011-ben egy újabb önálló album, a Cloaked in Darkness követte, majd a már menetrendszerű hét év kihagyás után itt is a zenekar harmadik anyaga, az áprilisban kiadott World in Flames.
A tagság az előző lemezhez képest ismét látványosan kicserélődött. Abból a felállásból csak a dobos Muijrers és a gitáros Hisham Alawadhi maradt hírmondónak; az elmúlt négy év folyamán csatlakozott hozzájuk a már említett vokalista, John Baker, a gitáros Ahmed Janahi és a bőgős Mohammed Alkhuzaie.
A Motör Militia-nak már az előző albumaira is jellemző volt, hogy nem rabolták feleslegesen hallgató idejét, ám a mostani anyag a maga 33 és fél percével még azok játékidejét is „alulmúlja”. Ami egyáltalán nem hiányossága az anyagnak, éppen ellenkezőleg: a World in Flames kis túlzással ugyanolyan intenzitással kaparja fel életünk állóvizét, mint a Slayer Reign in Blood-ja.
Mindössze nyolc nóta, az első lassításra a harmadikként elhangzó Illuminate-ben kerül sor, de ott is csak időlegesen. 250 km/órás sebességgel gázol át rajtunk a muzsika, amely ezzel együtt is élvezhető, befogadható. A hangzás alapvetően rendben van, talán csak a dob zörög egy kicsit. A száguldást kedvelők garantáltan gyönyörűséget fognak lelni az anyagban, a dallamok kedvelői pedig az olyan nóták hallatán csettinthetnek elismerően, mint az Ascendancy.
Az Altar jó alapriffjével, a Supremacy erőszakos kórusával hengerel, a nehéztüzérséget azonban az ütközet végére tartogatja a csapat. A kiadvány két legjobb nótája szerintem a már elsőre is rögzülő (meglehetősen egyszerű) refrénnel operáló Heretic Eye, és az Exodus, valamint a Testament legjobb tempózását idéző Reckoning, amelynek végére a dallamos gitárszóló is megérkezik.
Sűrűbb, egyszínűbb anyag, mint az általam a közelmúltban bemutatott új Tulkas-lemez; máshogy tetszik, de ugyanúgy bejön, mint a karibi kvintett albuma.
Leave a Reply