Lucifer kalapácsa igencsak inspirálóan hat a metal világára: zenekarnévként, dalcímként egyaránt felbukkan. Különösen utóbbi esetre van rengeteg példa, hiszen többek között a Warlord, a Racer X, az Attila (a New York-i csapatról van szó) és a Virgin Steele is megénekelte. Míg előbbi csak két esetben fordul elő: létezik (létezett) egy amerikai, és működik egy chilei alakulat ezzel a névvel. E pár sorban az utóbbiakról lesz szó.
Amúgy Lucifer Kalapácsa egy sci-fi, poszt-apokaliptikus témájú novella, amelyet 1977-ben írt Larry Niven, illetve Jerry Pournelle. 1978-ban Hugo-díjra jelölték a művet a legjobb elbeszélés kategóriájában, míg 1993-ban az Innovation Comics képregény-adaptációként dobta piacra. A könyv valószínűleg komoly hatást fejthetett ki a chilei zenekar tagjaira, mivel nevüket eme regény alapján vették fel.
Ahogy elnéztem a fotóikat, nem tejfelesszájú, kezdő bandához van szerencsénk, hanem tapasztalt, minden hájjal megkent „veteránokról”. A formáció 2012-ben jött létre Titan basszusgitáros/dobos és Hades énekes/gitáros jóvoltából, majd két évvel később egy másodgitáros, Sebastian „Hypnos” Inzunza érkezésével lett teljes a tagság.
A 2013-as Night Sacrifice Demo MMXIII-t Titan és Hades még kettesben készítette, a 2016-os Beyond the Omens lemezen mutatkozott be Hypnos, ezt követte a tavalyi Victory is Mine EP, idén pedig a második Lucifer’s Hammer lemezhez van szerencsénk. Sokat nem tudok mondani az anyagról, ugyanis elég annyit írnom, hogy a lemez egy az egyben a fénykorát élő Iron Maident (1982-1988) idézi, annak minden jellemzőjével.
A kitűnő, váltott ikerszólók, a harmóniák, a galoppozós riffek mind-mind a korai Vasszűzre hajaznak, csupán a kevésbé basszus-orientált hangzás, valamint Hades hangja mutat eltérést; utóbbi egy fokkal gyengébb Bruce Dickinson-énál, nem annyira karakteres, jellegzetes az orgánuma, ugyanakkor passzol a muzsikához.
Felsőfokon elővezetett tradicionális, klasszikus heavy metalt hallható az anyagon, olyan tételek formájában, mint a Prisoners of the Night, a Traitors of the Night, a Lady Dark, vagy az instrumentális Garapuña. Ahogy a ’90-es évek közepén/végén a svéd bandák (Hammerfall, Nocturnal Rites, Wolf stb.) azzal a céllal jöttek létre, hogy visszahozzák a köztudatba a ’80-as évek miliőjét, úgy a chileieknek is vélhetően ez a szándékuk.
Nem akarják újra feltalálni a kereket, szimplán azt a muzsikát játsszák, amely szívükhöz a legközelebb áll. Értelemszerűen nem „vádolhatók” eredetiséggel, de remekül nyomják a klasszikus heavy metalt, érdemes rájuk odafigyelni.
Leave a Reply