Ha a rockzene világában nem is, a heavy metal műfaján belül minden bizonnyal világrekord, hogy egy csapat két egymást követő nagylemezének megjelenése között 32 év teljen el, ahogy történt ez most az Iron Angel esetében.
Közületek valószínűleg sokan ismerik és szeretik a német együttes ’80-as évek közepén napvilágot látott két albumának valamelyikét. Hozzám még inkább az 1986-os Winds of War áll közelebb, az egy esztendővel korábban kiadott Hellish Crossfire-t viszont legalább negyed százada nem hallgattam. Amiért mégis én írom ezt az ismertetőt, annak az az oka, hogy kíváncsi voltam, mennyiben emlékeztet a mai Iron Angel három évtizeddel ezelőtti önmagára.
Az eggyel korábbi kérdés azonban, amely az új lemez megjelenése előtt ott keringett a fejemben, hogy vajon ennyi év kihagyás után van-e értelme és létjogosultsága a régi nevet használni, különösen úgy, hogy az egykori csapatból mostanra csupán az énekes Dirk Schröder maradt hírmondónak. Zeneileg nem igazán, üzletileg annál inkább: nyilván sokkal többen vagyunk kíváncsiak az új Iron Angel albumra, mint Schröder aktuális együttesének bemutatkozó anyagára.
Mindehhez háttérként annyit érdemes tudni, hogy az 1983-ban alakult hamburgi csapat ugyanabban a felállásban adta ki első és második nagylemezét, majd még a második korong megjelenésének évében, vagyis 1986-ban fel is oszlott. Az Iron Angelt bő egy évtizeddel később élesztette újjá – gyakorlatilag kéttagú formációként – az énekes Schröder és a dobos Mike Matthes. Igyekezetük végül csupán egyetlen demót eredményezett (Back from Hell – 2007), amelyen Matthes nemcsak dobol, hanem gitáron és bőgőn is játszik; majd még ugyanebben az esztendőben ők is búcsút intettek egymásnak.
A zenekar két eredeti gitárosa, Peter „Piet” Wittke és Sven Strüven időközben elhunyt (előbbi 2000-ben, utóbbi nyolc évvel később), a bőgős Thorsten Lohmann pedig szimplán lesétált a metal térképéről, vagyis a ’80-as évek óta nem hallottunk róla semmit.
Az elnyűhetetlen énekes, Schröder 2015-ben aktivizálta magát ismét, akkor szervezte be a csapatba Didy Mackel bőgőst és Mischi Meyer gitárost, a felállás pedig egy évvel később, Robert Altenbach gitáros és Maximilian Behr dobos érkezésével vált teljessé. És így jutunk el a jelenig, a tízszámos, bő háromnegyed órás visszatérő albumig.
És akkor jöjjön újra az eredeti kérdés: miben más ez az album, mint elődje, illetve zeneileg mennyiben hasonlít az Iron Angel korábbi lemezeire?
Kezdeném a végén: akiknek nosztalgiázni van kedvük, azok számára telitalálat az anyag, amelyet hallgatva mintha beülnénk az időgépbe, és meg sem állnánk a ’80-as évekig. A Hellbound úgy őrzi a klasszikus power/speed/thrash hagyományait, hogy közben mégsem logikus folytatása a csapat második albumának. Először is, Schrödernek egészen más tónusú, érettebb, sokkal jobb lett a hangja. Másrészt, míg a Winds of War zenei világát – a riffelés, a minimál szólók és a kórusok okán – az első két Running Wild-albuméval tudnám rokonítani, a friss dalokat hallva inkább az Accept neve ugrott be.
S hogy mitől retró ez a zene? Mindenekelőtt a gitárhangzástól, a klasszikus dalstruktúráktól, valamint a nóták már-már egysíkúan egyforma tempójától és természetesen a dalszövegektől. A hetedikként elhangzó Waiting for a Miracle az első és egyetlen középtempós szám az albumon, és a magas fordulatszámmal sem lenne baj, ha a dalok markánsabban különböznének egymástól. Szinte minden számban felhangzik a csordavokál, ám ezek az egy-hangú kórusok nem igazán ütnek.
Emlékezetes dallammenetet gitáron talán egyedül a Hell and Back című tételben hallunk; Schröder a refrénekben is próbálkozik melódiákkal, ezen a téren a legnagyobb sikerrel a Deliverance in Black-ben és a Blood and Leather-ben jár. Jó kis speed-es nóta a Writing’s on the Wall, és a Carnivore Flashmob-ban is jól tekernek, de azt gondolom, egyikkel sem tudják meghaladni korábbi önmagukat.
Jó lett volna azt írni, hogy az Iron Angel eddigi legjobb albumát készítette el a Hellbound-dal, de az az igazság, hogy a Winds of War még mindig jobban tetszik, mint a csapat idei alkotása. Schröder egyik lába még mindig a ’80-as években, s hogy zenekarával szándékosan készített-e ilyen old school anyagot, vagy csupán az ívet kívánta folyamatossá tenni múlt és jelen között, az a következő lemez megjelenésekor fog kiderülni.
Leave a Reply